A hét témája

Csípős őszi szél borzolgatja az öreg fák lombjait, a nap fényfoltjai úgy futkároznak a földön, mint megriadt fehér bogarak. A tujákkal szegélyezett kis rózsakertben szelíd arcú, galambősz hajú öregember hajladozik. Metszi, takarja a bokrokat, gondos szeretettel dolgozik. Gyakran látni itt, ahogy napi munkáját félretéve jókedvűen tesz-vesz a virágai között. És a növények nem maradnak hálátlanok: egészségesek, színesek, pompásak, és balzsamos illattal töltik be a kertet. Sokszor talált itt vigaszt, merített új erőt a csendben, és felüdülten, reménnyel megtelve folytathatta nehéz hivatását, amelyet – máig biztos benne – nem véletlenül választott magának. Lelkész.

Nyugdíjas lehetett volna már régen, de nem akart elszakadni kedves falujának kicsinyke gyülekezetétől. Éppúgy gondozta őket is, mint a kertjét: bölcs, figyelmes szeretettel. Reménységgel ültetve, fáradhatatlanul öntözve, óvatosan, de gonddal gyomlálva, tapintatosan metszegetve, és derűs örömmel virágot s termést várva. A két világot két karjával ölelte magához, úgy olvadtak össze a lelkében egyetlen egésszé, mint a boldog szerelmesek. A kertben sokszor lelte meg titokzatos módon a gyógyírt a keserves gyülekezeti bajokra, és a rábízottak között megoldást talált növényeinek rejtelmes betegségeire. Egyiknek a másikról beszélt, s egyiktől a másikhoz járt meleg szívéből ajándékot adni, derűs örömöt szüretelni.

De most reszket a keze. Utoljára metszi meg kedves rózsáit – délben érkezik az autó, amely az otthonba költözteti, a városba. Sokat betegeskedett a tavasszal, a nyár felét kórházban töltötte. Rendetlenkedik a teste, gyenge már ellátni magát, és hiába bizonygatja, hogy nem magányos, megszokhatta már az egyedüllétet harminc év alatt, döntöttek felette. Nem élhet itt tovább így. Búcsúznia kell, az egyik környékbeli fiatal kolléga kapja meg az övéit.

Megfontoltan, lassan vágja vissza a töveket. Óvatosan nyúl hozzájuk, elköszön tőlük egyenként. „Sárga királynőm, a te illatodat sohasem felejtem el. Piroska, kedves, neked idén elég aprócskák voltak a virágaid, remélem, nem vagy beteg. Majd gondolok rád. S te, bársonyszirmú bordó, hogy szeretett téged az én Évám…! Hófehérke, kicsikém, te vagy a legfiatalabb, ugye, nem hagysz szégyenben, sokáig virágzol még? Édes, mézillatú tearózsa, ó, hányszor töltötted be a szobánkat varázsos szépségeddel! És te, tüzes narancsszínű, szeszélyes virág vagy, én mégis sokszor megláttam benned mint lángoló csipkebokorban az Istent. Jó volt közöttetek, boldog voltam itt. Isten óvjon benneteket, kedveseim, viseljen gondot rátok a Teremtő!”

A szemébe könny szökik; végigért közöttük, kertészkesztyűjében hátrahordja a levágott tüskés ágakat. Ráér, a holmiját már gondosan összepakolta; a könyvek közül csak a legfontosabbakat viszi magával, nem lesz sok helye a tárolásukra. Remegő lábakkal, sóhajtozva jön-megy, ezernyi emlék rohanja meg. Szokatlanul fáradtnak érzi magát, leül utoljára a kerti farönk padra. A levelek egykedvűen hullonganak a lába elé, a szél fölröppenti, majd újra elejti őket. Az öregember a kézfejével törli le a könnyeit, szégyelli őket, de nem tud uralkodni rajtuk.

Rossz elszakadni innen, és a jövő is riasztja. Sohasem látta azt a pár éve nyílt nyugdíjaslelkész-otthont. Siváran kényelmesnek képzeli, egyforma, praktikus használati tárgyakkal, az udvaron gyöngykavicsos parkkal, túlzottan mesterkélten tervezett, apró virágágyásokkal. Nézi a kertet elmélázva, csöndes szomorúsággal. A harang szavára ocsúdik föl. Jaj, öltözni kell, mindjárt itt az autó, és ő még kerti ruhában van. Sietve indul a ház felé, szaporán vetkőzik, mosakszik, kapkodja fel a tiszta nadrágot, inget. A használtat egy reklámtáskába csúsztatja, megőrzi emléknek…

Épp idejében készül el. Két markos legény könnyedén pakolja az autóra a csomagjait, őt magát úgy karolják, segítik fel, ahogy egy gyenge öreget szokás. Igazuk van, mától öreg, nincs semmi dolga, nem számít a munkájára, az erejére senki. Tétlen, értelmetlen várakozás következik, sorban állás.

Magába roskadva üli végig az utat. Másfél óra múlva állnak meg egy szürkére festett, hosszú épület előtt. A fiúk villámgyorsan pakolnak, ő néhány percig tétován álldogál az autó mellett, nem találja a helyét, aztán elindul, hogy felderítse új otthonát.

Világos, tágas szoba, három ágy, előttük színes szőttes szőnyeg nyújtózik. A falon kicsinyke könyvespolc, az ablakon könnyű, fehér tüllfüggöny. Csipkével letakart, natúr faasztal, körülötte székek, három magas, keskeny szekrény a fal mellett. Bátortalanul járkál a szobában, az ágya az ablaknál van, közelebb lép. A széles párkányon virágok állhattak, látszik a cserepek nyoma. Kinéz. Az udvaron zilált, rendetlen kert, benne szanaszét hajladozó, ápolatlan rózsatövek. A kispadon üres tekintetű, ősz hajú idegen ül lehajtott fejjel.

Ekkor érkezik meg a felelős nővér.

– Isten hozta, Miklós bácsi! Hogy tetszik a szobája? Ismeri már a szobatársait? Ha segítségre van szüksége a berendezkedésnél, szóljon bátran, szívesen jövünk – hadarja, de az öregember nem tudja levenni a szemét a kusza kertről.

– Ki gondozza a növényeket? – kérdezi az izgalomtól rekedt hangon.

– Tessék? – lepődik meg a nővér. – Ja, a kertet? Hát igen, elég elhanyagolt, mióta meghalt szegény Andor bácsi. Nincs pénz kertészre, a lakók nemigen tolonganak, az ápolóink pedig alig győzik a saját munkájukat is. Nem várhatjuk el tőlük. Majd keresni kell valami jó megoldást, talán egy igénytelen örökzöldet telepítünk ide a rózsák helyett – bólogat maga elé.

– Én… szívesen… ha nem baj, akkor… Valamicskét értek hozzá, esetleg… – keresgéli a szavakat az öregember.

– Miklós bácsi el tudná vállalni a kertet?! Igazán? Hát ez nagyszerű! Jaj, nem is tudja, mekkora terhet vett le a vállamról! – hadarja tovább, de már senki nem hallja a szakadatlanul ömlő szóáradatot. Az öregember megkönnyebbülten sóhajt, a reklámszatyrot nézi, aztán nyugodt, megbékélt lélekkel kezdi belőle előszedegetni a kertészfelszerelését. És indul a rábízottakhoz.

Füller Tímea