Napról napra

Nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz? Róm 2,4 (Ez 18,32; Jn 12,20–26; 2Kor 1,3–7; Zsolt 84) Nem fenyegető kötelesség, hanem létünk nagy lehetősége, hogy visszatérjünk oda, ahonnan valók vagyunk, s ahhoz, akihez tartozunk. A mennyei Atya hazavár. A megtérésre hívó szótól tehát nem félnünk kell, hanem várnunk és hallgatnunk kell rá – minden új napon. Hiszen új nap, új kegyelem; új lehetőség az életre s az örök életre. Még hangzik a hívó szó.

Lenézett az Úr a mennyből a földre, hogy meghallja a foglyok sóhajtását, és megszabadítsa a halálraítélteket. Zsolt 102,20–21 (Mt 9,36; 5Móz 8,2–10; Róm 10,14–21) Isten nem a büntetőbíró gyanúsító pillantásával tekint le ránk, hanem az Atya féltő szeretetével. Ez azonban nem a sajnálkozó tekintete vagy csupán a szánalom hozzáállása, hanem a felemelő, megmentő, megújítani próbáló Úr figyelme. Így élhetünk: figyel ránk az Isten, lát minket, hallja hangunkat, és kész segíteni.

Krisztus testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért. Zsid 5,7 (Zsolt 42,7; Jób 9,14–23.32–35; Róm 11,1–10) Jézus Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember hozzánk hasonló mélypontokat élt meg. Szenvedésében azonban nem távolodott el a mennyei Atyától. Éppen ellenkezőleg! Megmutatta számunkra az egyedüli menekülési utat: rá kell magunkat bíznunk arra az Istenre, aki mindenható, aki nagyobb minden ránk leselkedő veszélynél. Nála van kiút a bajból, nála van megoldás a problémákra.

Ne szállj perbe szolgáddal, hiszen egy élő sem igaz előtted! Zsolt 143,2 (1Pt 3,18; Jn 15,9–17; Róm 11,11–16) Pont fordított a valóság, mint ahogy mi gondolnánk. Mi úgy érezzük, perelhetünk az Istennel, számon kérhetjük, mit miért tett vagy nem tett. Pedig egyetlen helyes pozíció létezik: letérdelni (fizikailag vagy lelki értelemben), és örömmel hálát adni azért, hogy nem perbe von bennünket az Isten, hanem odaadta Krisztust helyettünk és értünk, hogy rendeződjenek a dolgaink, és megoldódjon életünk legnagyobb baja: mulandóságunkat felülírja az a tény, hogy nyitva áll az örök élet kapuja.

Pál írja: Ha bármely módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből Krisztust hirdetik, én ennek örülök. Fil 1,18 (Zsolt 71,15; 2Kor 4,11–18; Róm 11,17–24) Életünk értelme, hogy tudatosan vagy öntudatlanul Isten nagy tetteiről tanúskodjunk. Lehet ez életforma, és lehet szavakban megfogalmazott bizonyságtétel. Ne feledjük: ez a mi felelősségünk. Ha mi nem hirdetjük őt, ki fog beszélni róla? Isten képes a kövekből is hírnököket támasztani, fantáziája határtalan, számtalan eszközt be tud vetni. Mégis minket hív és bíz meg, a gyermekeit, a tanítványokat: „…tanúim lesztek…” (ApCsel 1,8)

Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. ApCsel 5,29 (4Móz 22,18; Jn 10,17–26; Róm 11,25–32) Rendezőelvek, prioritások nélkül nem lehet élni. Ha megpróbáljuk, összekuszálódik minden. Mint gyermekkorunkban a fizikakísérletben: ha nincs mágnes, összevissza állnak a vasreszelék szemcséi. Ha van, minden beáll a (jó) irányba. Életünk rendezőelve Isten jósága és szeretete. Ez néha kemény útmutatásban, máskor vigasztaló szóban vagy az örömhír simogató hangjában nyilvánul meg. Nem érdemes kerülőutakat tenni, nem érdemes pótmegoldásokat keresni. Isten szava életünk mércéje. Ez a mérték pedig működőképes és életképes!

Az élő Isten megment és megszabadít. Dán 6,28; Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. Róm 14,9 (Jn 14,15–21; Róm 11,33–36) A hét igazi összefoglalása és nagyszerű útravaló a böjt ötödik vasárnapjával kezdődő hétre. Kihez tartozunk? Ahhoz az Istenhez, aki megment és megszabadít minket életünk kényszerpályáitól, zsákutcáitól. S mindez nem a megfoghatatlan általánosságban hangzik, hanem életesen-halálosan komolyan: Krisztus az életünk Ura. Nem politikai vagy gazdasági hatalmak, nem emberek és nem az ördögi folyamatok, nem a sors, nem a végzet, hanem az értünk meghalt és értünk feltámadt Krisztus. Él és uralkodik!

Hafenscher Károly (ifj.)