Kultúrkörök

1944-ben Tiszafüreden egy katonatiszt, Horváth Kálmán százados a gettóba hajtott zsidók közül kiemelt egy tizenöt éves fiút, és beosztotta az általa vezetett munkaszolgálatos századba. Ezzel megmentette az életét. A gettóba zártak – közöttük a fiú családja – Auschwitzban pusztultak el. A fiú a felszabadulás után gépészmérnök lett, a Budapesti Műszaki Egyetem oktatójaként dolgozott negyven éven át. Már nyugdíjas, amikor a kilencvenes években meghívják Tiszafüredre a holokauszt-emléknapra. Ezután Lebovits Imre – az egykori tiszafüredi megmentett – további élete céljának tekinti a vészkorszak kutatását. Sajátos érdeklődéssel fordul a zsidómentők felé. Meggyőződése, hogy „a zsidómentők csodálatos, de életveszélyes helytállását meg kell örökíteni az utókor számára”. De a reális értékeléshez, a lényeg megértéséhez szükségesnek tartja, hogy tevékenységük a Horthy-korszakba ágyazva legyen bemutatva. Így született meg – ötéves munka eredményeként – a Zsidótörvények – zsidómentők című könyv.

A kötet két nagy részre osztható, de üzenetértékű, hogy második része a terjedelmesebb. Ez szól közel kétszázötven oldalon a hétszáz zsidómentőről, akiknek a neve megtalálható – mint „a világ igazai”-é – a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet falán. Miattuk, tisztességüket, önfeláldozó bátorságukat megörökítendő született ez a könyv.

Az első rész mintegy száznegyven oldalon mutatja be a korszakot, eleget téve annak az igénynek, hogy a mai olvasó megértse, el tudja helyezni az adott korban a zsidómentőket, akik életük kockáztatásával segítettek az üldözötteken. Kisebbségben voltak, mégis igen fontos, hogy voltak. Nemcsak azok miatt, akiket megmentettek, hanem mert példamutatásuk egyrészt enyhít azon a szörnyű képen, amelyet az akkori társadalom mutat magáról, másrészt újólag bizonyítja, hogy a legsötétebb korban is lehet embernek maradni!

Komoróczy Géza professzor írja a könyv Igazak pantheonja címet viselő előszavában: „A gyilkosságokért Magyarország felelős. Magyarok segédkeztek a Gestapónak a sötét hitleri elhatározás kivitelezésében: államtitkártól a körjegyzőig, csendőrtábornoktól a vasutasig. […] közel kétszázezer ember, felnőttek mind, sokan közülük bizonyára keresztény/keresztyén hívők […] De voltak néhányan, akik […] segítettek, hálából, emberi részvétből, vagy mert iszonyat töltötte el őket a kegyetlenség láttán. Volt néhány száz ember, talán ezer. […] Ők voltak az igaz emberek. A megmentettek keresik meg őket, a kitüntetést, a megbecsülést Izrael Állam adja nekik.”

A könyv első része kordokumentum. Nincs elbeszélés, elemzés, csupán a szikár tények. Ez a rész a következő négy fejezetből áll.

1. A Horthy-korszak – Pártprogramok 1919–1944 – Kormányprogramok 1920–1944 – Választójog, választás.
2. Törvények, rendeletek a magyar zsidók ellen 1920–1945 – A numerus clausus – Az első zsidótörvény – A második zsidótörvény – A harmadik zsidótörvény – Az 1942. évi VIII. törvénycikk – Az 1942. évi XV. törvénycikk – A vég kezdete, a magyar kormány halálra ítélte a magyar zsidóságot – A rendeletek hatása a magyar zsidóságra.
3. Munkaszolgálat.
4. Vesztőhelyek.

Az 5. fejezet a Zsidómentők címet viseli, 6. fejezetként pedig néhány további kordokumentum szerepel (például tiltakozás az első zsidótörvény ellen 1938-ból és szemelvények Nagybaczoni Nagy Vilmos Végzetes esztendők című könyvéből), teljesebbé téve tájékozódásunkat.

Megrendítő minden életmentő történet. Érdekes lenne egy másodlagos elemzésben megvizsgálni többek között a megismert zsidómentők vallási hovatartozását. Jó érzéssel találkozunk evangélikus lelkészek – Sztehlo Gábor, Koren Emil és Keken András – nevével. (Számos református és katolikus lelkipásztor is szerepel az életmentők között.) Sztehlo Gábor egyike a mentésben leginkább kimagasló személyiségeknek: ezerhatszáz gyermek és négyszáz felnőtt életét mentette meg harminckét hihetetlenül gyorsan megszervezett gyermekotthonban. Koren Emil és felesége, Podhradszky Margit Magda, bekapcsolódva Sztehlo Gábor munkájába, jelentős részt vállalt a mentésben.

Idézem a Keken Andrásról írottak egy szakaszát: „A mentett személyek: 40-50 ember, köztük Borovits Leopoldné és kisfia. A mentés rövid története: Keken András egyike volt azoknak, aki feleségével együtt menekülő zsidókat fogadott be otthonába, parókiájába. A Keken házaspár legendás körülmények között, nyilas segédlelkésze árnyékában segítette a rászorulókat a Deák téri evangélikus templomban. A régebbi szolgálati helyükről, vidékről magukkal hozott gyermekek száma 1944-ben újabbakkal bővült, mert zsidó árva gyerekeket fogadtak magukhoz. 1944 őszétől, a nyilas hatalomátvétel után otthonuk minden lakható szegletét bujdosó zsidók foglalták el. Borovits Leopoldnét (Erzsébet) és 9 éves kisfiát hallatlan leleménnyel a templomi szószék feljárójának egyik rejtett szegletében helyezték biztonságba a nyilas razzia idején.”

Szintén a könyvből valók Keken Andrásnak egy bibliaórán elmondott gondolatai az állam iránti engedelmességről: „Fennáll-e az engedelmeskedésnek ez a parancsa az iránt az állam iránt, amely nem tekinthető Isten szolgájának? Engedelmeskednünk kell-e akkor is, ha az állam parancsai ellenkeznek Isten törvényével? Erre a kérdésre határozott nemmel kell felelnünk. Hiába parancsolja meg az állam a polgárok bizonyos csoportjának üldözését, feljelentését, mi ezt nem tesszük meg, sőt ezzel szemben szeretjük és segítjük az ártatlanul üldözötteket.”

Némileg rendhagyó volt a könyv sajtóbemutatója. Egyrészt szokatlanul nagy volt az érdeklődés, zsúfolásig megtelt a Szociális és Munkaügyi Minisztérium épületének tükörterme. Másrészt a szerzőn és a kiadón kívül megszólalt a házigazda Kiss Péter miniszter, szót kaptak történészprofesszorok – Glatz Ferenc, az MTA korábbi elnöke és Szita Szabolcs, a könyv lektora –, illetve Pungor Ernő akadémikus, az Antall-kormány minisztere. Az ülés elnöki asztalánál Erdő Péter bíboros is helyet foglalt.

A felszólalások mind a könyv születéséről, mind tartalmáról, a vészkorszak kevésbé ismert összefüggéseiről további értékes ismeretekkel gazdagították a jelenlevőket. Imponáló volt, hogy mindenki elkerülte a csapdát, azt, hogy a mához kösse a könyvet, mai kedvezőtlen társadalmi jelenségeket vessen fel a holokauszt kapcsán.

Lebovits Imre könyve értékes hozzájárulás egy fél évszázados adósság törlesztéséhez. A náci diktatúrát gyorsan követte a szovjet diktatúra. Ez is felelős azért, hogy a magyar társadalom – eltérően az elsősorban érintett németektől – nem tudott szembesülni a megelőző korszak holokauszthoz vezető történéseivel. Bár az is lehet, hogy Arthur Milleré a mélyebb igazság, aki úgy vélte, évszázadokra van szükség a holokauszt lényegének megértéséhez, borzalmának feldolgozásához. Ma még – bármennyire nem fogadható is el – valamennyire érthető a hárítás, a relativizálás, az elutasítás. Olykor a bűntudat paradox megnyilatkozásai ezek.

A Horthy-korszak zsidóellenes megnyilvánulásaira emlékeztető kirekesztő jelenségek viszont a legkevésbé sem fogadhatók el, nem tolerálhatók. Talán furcsán hangzik, de az akkori rasszista trendhez alkalmazkodóknak, megalkuvóknak, akár maguknak a kurzus gerjesztőinek is, valamennyire sajátos mentségük, hogy nem tudták, nem gondolták, hová vezet ez az út. Auschwitz után azonban már nincs kétség. Erre utalt Miller is. Nem lehet játszani a tűzzel. Nem lehet besétálni a csapdába, relativizálni a mai veszélyeket, mentegetni az egykori gyilkosok mai tudatos vagy véletlen utódait, Árpád-sávos lobogók lengetőit. Ismerjük az út végét.

Nagy a felelősségünk. Személyes tapasztalatom, hogy a társadalom jelentős része az egyházaktól várja a tiszta szót, a határozott fellépést – megfelelő távolságot tartva az aktuálpolitikától – mindenfajta kirekesztés, embertelenség ellen. A Zsidótörvények – zsidómentők című kötet sok muníciót ad ehhez.

Frenkl Róbert