Evangélikusok

Ezekben a napokban, amikor a világtörténelem legfontosabb eseményére – Jézus Krisztus Urunk kereszthalálára és feltámadására – figyel az egyház, egyébként sem nyugodt hazai közéletünket újabb feszültségek terhelik. A napokban hallott történet és a személyesen is átélt események arra indítanak, hogy hetilapunk mostani, ünnepi számában is szóba hozzam ezeket a sokakat nyugtalanító kérdéseket.

Nincsenek illúzióim, sőt tele vagyok aggodalommal. Nem gondolom, hogy ezek a sorok megváltoztatják a folyamatokat, a döntéshozók szándékait, és sajnos még a módszereik megváltoztatásában sem tudok reménykedni. Mégis le kell írnom ezeket a sorokat, ki kell mondanom ezeket a gondolatokat, mert néven kell nevezni a bűnt. Talán így a bajban lévőknek is jelzést adhatunk; ha segíteni nem is tudunk rajtuk, de legalább azt kifejezzük, hogy együtt érző szeretettel gondolunk rájuk.

A történet. Az egyik – az egész ország területéről betegeket fogadó – budapesti kórházban történt. A fővárostól távolabb fekvő kis faluból súlyos műtétre vonult be egy beteg a kórházba. A szükséges előzetes vizsgálatok után kitűzték az operáció napját, és a beteget elő is készítették a beavatkozásra. Aki már átélt ilyen vagy hasonló helyzetet, tudhatja, hogy a műtéti előkészítés fizikai megpróbáltatásai mellett milyen lelki terhet is jelent a súlyos műtétre való felkészülés.

A kijelölt napon betegünk előkészítetten és felkészülten, az előzetesen beadott nyugtató injekció hatása alatt, de még így is feszülten várta, mikor viszik a műtőbe. Lassan múlt az idő, elérkezett a műtét kitűzött időpontja is, de nem jöttek érte. A betegben és az érte aggódó családtagokban is egyre nőtt a feszültség. Mi történt? Miért nem szólnak néhány, türelmet kérő, nyugtató szót a beteghez, miért nem adnak felvilágosítást?

Talán már a kedves Olvasó is kitalálta, mi történt, illetve mi nem történt. Semmi nem történt. Elmaradt a műtét, a betegnek senki nem mondta meg, miért, s a hozzátartozók alig tudták elérni azt, hogy szóba álljanak velük.

Hogy ez egyedi, kirívó eset? Nem hiszem. Annak ellenére sem hihetem, hogy tudom: vannak betegeikkel gondosan törődő orvosok és nővérek is, de ahhoz túl sok, a fentihez hasonló esetről hallottam már, hogy azt mondhassam, fatális véletlen, ilyen csak egészen ritkán fordulhat elő. Ami – és főként, ahogy – az egészségügyben mostanában történik, sajnos azt valószínűsíti, hogy a beteg, műtétre, gyógyulásra váró emberek számítanak a legkevésbé. Szakemberektől is hallottam, magam is belátom: szükség van az egészségügy reformjára, az átalakításokra, még a kórházi ágyszámok csökkentésére is, de ahogy ez ma Magyarországon történik, arra csak egy szót lehet mondani: embertelen.

A másik témám sem szívderítőbb. Ezt személyes tapasztalat alapján mondom el. Pár nappal ezelőtt fontos intézményfinanszírozási kérdésekről kellett tárgyalnunk az egyik megyei önkormányzat vezetőivel. Egyházunk szakértőivel együtt mentünk a megbeszélésre. Már útközben számba vettük érveinket, hogy korrekt módon és tényekkel alátámasztva tudjuk előterjeszteni – és ha kell, megvédeni – álláspontunkat. A tárgyalás nehéz volt, talán nem is egészen eredménytelen. A legnagyobb hatást azonban a közben kapott információk gyakorolták rám.

Az egyházunk fenntartásában működő intézményeink nehézségeit jól ismerem, mégis kénytelen vagyok bevallani, hogy azok az adatok, amelyeket tárgyaló partnereinktől hallottunk, engem egészen megdöbbentettek. Tájékoztattak arról is, hogy reformok címén milyen megszorításokat kell végrehajtaniuk az intézményfenntartó önkormányzatoknak, milyen nehézségeket kell megoldaniuk, hány és hány intézményt kell összevonniuk – és természetesen ez csak elbocsátásokkal lehetséges.

Így „testközelből” szembesülni ezekkel a nyomasztó gondokkal számomra egészen megrázó volt. És ismét csak ugyanaz a végső következtetés. Az elmúlt évek során előállt, tovább már fenn nem tartható pénzügyi, gazdasági helyzetben halaszthatatlanná vált megszorítások között minden más előbbre való, mint azok az emberek, akik nem tehetnek arról, hogy így alakultak a dolgok. A megszorítások következtében „megtakarított” százmilliókról és milliárdokról beszélnek, csak éppen azokról az emberekről nincs szó, akik a hibás gazdaságpolitika kiigazításának hatásait elszenvedik. Erre is csak azt mondhatjuk: embertelen.

Helyzetünk különösen is nehéz, mert kényszerpályán mozgunk. Mégsem mondhatjuk azt, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. Most van itt igazán az ideje az áldozatos felebaráti szeretetnek. Így adhatunk segítséget azoknak, akik közvetlen környezetünkben áldozataivá válnak az embertelen politikának. Ne hagyjuk őket magukra napi gondjaikkal! Krisztus-hitünk is erre biztat bennünket.

Virágvasárnap a Filippi levél csodálatos Krisztus-himnusza indított a nagyheti útra bennünket. Olvassuk hozzá az előtte lévő verset is! Az embertelen világban igaz emberségre hív bennünket Urunk szeretete. „…senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt… (Fil 2,4–5)

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület