Keresztény szemmel

Nagyszombaton történt; valaki néhány ember jelenlétében elővett egy első látásra szép, színes plakátot. Sárga volt a domináns színe, és nagy, sötét betűkkel egy evangéliumi idézet volt olvasható rajta: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.” (Lk 24,5–6)

Felmerült a gondolat valakiben, hogy ki kellene tenni a plakátot a templomajtóra. Húsvétvasárnap jönnek az emberek a templomba, és olvashatják akár a dekódolt üzenetét is a plakátszövegnek. Mit kerestek itt a templomban? Mit kerestek itt a (lelki) holtak között? Jézus nincs itt, feltámadott.

A plakát tulajdonosa mosolyogva mondta, hogy semmiképpen sem teszik ki az ajtóra. Csak felmerült az ötlet. Lehetne…

Bevallom, első reakcióm az volt, hogy tegyük ki: legyen szent provokáció! Üssön szíven bennünket, hogy hitre ébredjünk. Rázzon fel bennünket, hogy szembesüljünk, hogy megmeneküljünk. Első pillantásra tetszett az ötlet: kavarjon fel! Drámai tréfa lehetőségét láttam meg benne.

Órákkal később értettem meg, hogy miért nem szabad kiszegezni a plakátot. Egyszerűen azért nem, mert esetleg valahol valakik valóban így gondolják: úgy, hogy ez a templom egy sírkamra. A holtak, a lelki halottak gyülekezőhelye, ahol nincs jelen a Krisztus! S ebben az esetben már nem szent provokáció, ha kitesszük, hanem mélységes megbántása azoknak, akik hittel kulcsolják össze a kezüket még a templomfalak között is. Akik nyitott szívvel hallgatják Isten szent igéjét, akik engedték a lelküket megérintetni a Lélektől.

De riogatja a szívemet azóta is: nem vagyunk-e tényleg holtak – lelki halottak!?

Jézus hajdan kikergette a kufárokat a jeruzsálemi templomból vulgáris materializmusuk, pénzimádatuk miatt. Rablók barlangjává tették a szent templomot, amelyből mára már csak egy siratófal maradt. De milyenek a mi templomaink?

Avagy nem tettünk-e mi is olyat, mint Jézussal a názáretiek? Ők kiűzték Jézust a falujukból. A régi ismerőst, akihez talán még gyermekkori élmény is fűzött egyeseket. Önvizsgálatra indító történet ez. Fájdalommal állapítható meg, hogy fennáll a lehetősége annak, hogy szörnyű igazság legyen belőle templomunk falai között: mit keresitek a lelki holtak között az élőt, itt nincs… Nem itt van!

Imádkozó és remegő lélekkel állok meg az Úr Jézus előtt, a Feltámadott előtt, hogy ne legyen igaz a plakát mögöttes üzenete. Az tudniillik, hogy márpedig itt vagy ott a falak között nincs az Úr, mert nem a holtak között van, hiszen feltámadt. Remegő és megszomorított lélekkel felsóhajtok, hogy legyen „alászállás” ide is, mert szükségünk van a feltámasztásra!

Mégis jó, hogy elém került ez a plakát a maga szent provokációjával. Igaz, senkinek sincs joga egyetlen helyre sem rámutatni, hogy márpedig ott nincs jelen a Krisztus, mert mi nem szabhatjuk meg az ő hatalmát. De provokáljon bennünket mégis ez a különös plakát, hogy megvizsgálhassuk: beengedtük-e templomainkba az ajtón kopogtató Jézust?

Beengedtük-e a Megváltót az életünkbe? Vagy csak elmentünk húsvétkor a templomba, és nem történt a lelkünkben semmi? Akkor könnyen a „semminek” tesszük ki magunkat, és könnyen ránk fogható: mit keresitek a holtak között az élőt, nincs itt, feltámadott! Ha lelki halottak lennénk, akkor valóban nem lenne érdemes hozzánk vagy közénk jönni.

Mindenkinek – kivétel nélkül – szívbéli felelőssége, hogy ajtót nyisson a kopogtató Feltámadottnak, és a templomajtón belül is hallja az ő szavát. Hogy meghallja az ő szavát. S akkor felesleges lesz ez a megrendítő plakát, mert sokkal inkább az történik, amit a missziói parancs végén olvashatunk: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,19–20)

A plakát nem tréfa! Önvizsgálatra indít: kinyílt-e szívünk ajtaja? „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20)

Reménykedve énekeltük húsvétkor: „Támadj fel új életre már, / Krisztus meglankadt népe! (…) Úgy ébredj minden reggelen, / Hogy életed húsvét legyen. / Támadj fel, drága népe!” (EÉ 225,1.4)

Ribár János