A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (JUBILATE) – 1Pt 2,11–20

A történelem folyamán többször megfigyelhető, hogy amikor a társadalom fejlődési íve törést szenved, akkor a többség felelőst keres és talál általában valamelyik kisebbségben. Elszoktunk attól, hogy ez a bűnbakká váló kisebbség a kereszténység legyen. Talán azért, mert a kereszténység nem kisebbség? Talán a kereszténység kezében van a politikai vagy a gazdasági hatalom? Talán a kereszténységnek nincsenek jellegzetes ismertetőjelei, nem tűnik ki, nem látszik meg léte a társadalomban?

„A vallás a nép ópiuma” – írta Karl Marx, s többször idézik tőle (néha Leninnel összekeverve), hogy a papok a túlvilági boldogulás reményét felszítva a jelen szenvedéseinek elviselésére buzdítják a felvilágosulatlan, önértékelésüket elvesztett tömegeket, s ezzel a kizsákmányoló rendszer kiszolgálójává lettek.

Vajon ópium-e, kábítószer-e a hitünk? Fájdalomcsillapító, amely bódulttá s érzéketlenné tesz a jelen világ gondjaival szemben? Egyáltalán figyel-e még az egyház, az igehirdetés Krisztus viszszajövetelére, jelent-e nekünk valamit az örök élet ígérete?

Egyre több templomban látható a nemzetiszínű lobogó az oltár közelében, a háborúban elesettek emléktáblájánál. Egyházi iskoláink, hitoktatásunk egyik mottója, hogy hűséges fiakat és lányokat nevelünk a hazának. Péter apostol azonban idegeneknek és jövevényeknek nevezi címzettjeit. Azt sokszor felvállaljuk, hogy vándorok vagyunk e földi életúton – „Valamitől mi mindíg búcsuzunk” (Reményik Sándor). Az idegenség azonban valami mást is jelent, valami egészen más viszonyt.

„Naponta a világon milliókat költenek arra, hogy az emberek nevessenek. Pedig a legtöbbnek arra lenne szüksége, hogy sírjon.” Talán Füle Lajos írta ezt az így még túl felszínesnek látszó mondatot a később kiteljesedő, lendületessé váló verse elejére. Ma azonban az ujjongás vasárnapja van. Tudunk-e olyan tartalmas örömöt mutatni, amely nem porlad szét sem a nap szikrázó fényében, sem „elalvás előtt még, / Feküdvén, mint a város, / Fáradtság, tisztaság / Hűs boltja alatt némán” (József Attila), amikor szembesülünk magányunkkal, mulandóságunkkal és korlátainkkal?

„Nem ti választottatok ki engem…” – mondja Jézus (Jn 15,16). A Pásztor hívta el nyáját. Ő gyűjtötte egybe övéit, hogy előttük menjen. Kegyelem az, hogy amikor Jézus követésére szegődünk, nemcsak a demóprogramot ismerhetjük, nemcsak a választási ígéreteket hallgathatjuk meg, hanem átláthatjuk az egész utat. A kis időt, amikor látjuk Jézust, a másik kis időt, amikor nem láthatjuk őt. Ismerhetjük az utat, amely átvezet a hatalmasok uralmán keresztül, a jók és méltányosak, illetve a kíméletlenek uralmán keresztül egészen a „meglátogatás napjáig”, Isten uralmának teljességre jutásáig.

Péter az előttünk járó Jézusra, a jó Pásztorra mutat: ő végigment ezen az úton. Nem lehet másként célhoz érni, csak vele. Csak őt követve. Csak úgy, ha ő él bennünk. Ezért mondja Péter: mint idegenek és jövevények. Mert ha Jézus az Atyától jött, és hozzá tért vissza, akkor vele együtt mi is az Atyához tartunk. Akkor nem tartozunk e világhoz.

Nagy változás ez. Főként a személyes kapcsolatok terén. Luther ezért énekli – én bizony elhalkulok e soroknál –: „Kincset, életet, / Hitvest, gyermeket: Mind elvehetik… (…) Mienk a menny örökre!” (EÉ 254,4) Anthony de Mello egész könyvet írt erről a változásról Ébredj tudatára! címmel. Az elengedésről tanít benne. Érdemes elolvasni.

Nagy változás megy végbe a viselkedés terén is. Amikor Jézus azt mondja Pilátusnak: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak” (Jn 18,36), akkor nem azt mondja, hogy neki nincsenek szolgái, vagy távol vannak. Hanem arra mutat rá, hogy az ő országában más a hatalmi rend. Az erős elszenvedi a bántást. Ezért mondja a Hegyi beszédben: „…tartsd oda másik arcodat is.” (Mt 5,39) A jó Pásztort követve, az ő csapásán haladva, a célba érkezés örömével és szabadságával engedelmeskedhetünk minden emberi rendnek: nemcsak a jó uraknak és a méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is.

Bárgyúság? Én inkább avval vívódom, hogy vajon nem felelőtlenség-e. Vajon ez a magatartás nem a gonoszság malmára hajtja-e a vizet? Ha bárgyúság, ha közömbösség, akkor ez igen veszélyes volna. Ha azonban aktív Krisztus-követés, ha tudom, ha látom, hogy nem magam választottam az irányt, hanem Jézus után megyek, Jézus maga lépdel bennem, ha közben Jézus jelei annyira meglátszódnak rajtam, a gyülekezeten, hogy vele együtt bűnbakká leszünk, akkor az élet felé visz ez az út – nemcsak minket, hanem azokat is, akik ezt látva velünk együtt követik a Pásztort.

Bencze András