Cantate

Egyházzene és igehirdetés

Cantate vasárnapján egy olyan írást ajánlok a Cantate rovat olvasóinak figyelmébe, amely ötvözi a személyes vallomás és a zenetörténeti áttekintés műfaját. (E. Zs.)

Mindennapjaim jelentős részét a zene, pontosabban az egyházzene tölti ki, mellyel mint gyakorlati zenész és mint kutató zenetörténész is foglalkozom. Evangélikus egyháztagként azonban igyekszem távol tartani magamat attól a szemlélettől, amely minket, protestánsokat sokszor megkísért: hogy a keresztény egyház történetét, azon belül az egyházzene történetét a magunk számára a 16. századtól keltezzük.

A reformáció zenéje ugyanis az előző korszak egyházi és világi zenéjéből táplálkozott, azt használta fel az egyszólamú dallamokban és a többszólamú megzenésítésekben is. Ily módon minden kor egyházi zenéje érdekel; mindenfajta zene, amellyel Isten igéjét ezzel a tőle kapott eszközzel próbálták és próbálják érzelmileg, tartalmilag vagy formailag közelebb hozni a hallgatókhoz és alkalmassá tenni az együtt éneklésre-zenélésre.

A kereszténység első nagy zenei kultúrájával, a gregorián zenével viszonylag későn találkoztam, akkor viszont nagyon nagy hatással volt rám. Megszerettem benne azokat a tulajdonságokat, amelyekkel az egyház tudatosan ruházta fel: az egyszerűséget, az objektivitást. Ez azt jelentette, hogy nyolc-tíz, olykor csak öt-hat hang felhasználásával többféle stílusban rendkívül változatos formákba öltöztették az igei mondanivalót.

Amikor Magyarország 16–17. századi zenetörténeti forrásainak feldolgozása során magyar nyelvű gregorián kéziratokat adtam közre, boldogan fedeztem fel a középkorból örökölt perikóparendet s annak a zenében megfogalmazott aranymondásait, az antifónákat. Azután sorra ismerkedtem meg azokkal a liturgikus-zenei kincsekkel, amelyektől a szomorú történelmi események következtében fosztották meg magukat a protestáns egyházak: a himnuszokkal, a Te Deummal, a lamentációkkal, a passióval.

Számomra a középkor gregorián énekéhez hasonlóan egyetemessé vált a 16–17. század protestáns gyülekezeti énekkincse; ennek jelentős része kiállta az idő próbáját. A gyülekezeti énekeket többen is felöltöztették, általában szerényebb eszközökkel megharmonizálták, orgona- vagy kórusművet írtak belőle.

A megzenésítések csúcsát valószínűleg mindannyiunk számára Johann Sebastian Bach zenéje jelenti. Ahogyan Bach zenei eszközökkel megjeleníti a földi vándorlást, ahogyan érzékelteti az örömöt és a bánatot, ahogyan az Újszövetség parancsolatait – Istent és az embert szeressed! – a lehető legegyszerűbben megfogalmazza, és mindenekfelett ahogyan Krisztus szenvedéstörténetét zenéje segítségével átélhetjük, az nemcsak az egyházi zene, de általában a zeneművészet „non plus ultra” fogalmát is kimeríti. És valóban nincs is ennél nagyobb. Mégis, amit most hozzáteszek, azt nagyon fontosnak tartom az egyházzene művelése és hallgatása szempontjából.

Mindannyian ismerjük Albert Schweitzer kitüntető jellemzését, mellyel Johann Sebastian Bachot az ötödik evangélistának nevezte. Bármennyire értékelem is Bach művészetét, az őt méltató Schweitzer megállapítását megkérdőjelezem. Kétségtelen, hogy Bach egyedülállóan közvetíti az evangéliumot, de mégsem az ő szép zenéje az evangélium, hanem maga a szöveg. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a hívő ember ne élvezze a zenét, hanem hogy a tartalmat és a lényeget: az evangéliumot sose veszítse szem elől; a zene ne legyen fontosabb a szövegnél! Megrendülten állok Colmarban az Isenheimi oltár előtt, látva, ahogyan Keresztelő János Krisztus keresztjére mutat, és érzékelem Grünewald közvetítésében mindazt, amit az evangéliumból megértett. Ezt kapom Bachnál is.

A fenti gondolatsorból következik, hogy az egyházzene és maga az egyházzenész a zene sajátos eszközeivel az ige megértését, a gyülekezetet szolgálja. Erre szeretnék minden egyházzenészt buzdítani. A mi munkánk nem magunkról szól, hanem Krisztusról; neki kell minden egyházzenész életében növekednie!

Ferenczi Ilona