Cantate

„Sorsfaggató”

Ez alkalommal egy művészettörténész írását olvashatják arról, hogy mit jelent számára az egyházzene és a kántori szolgálat. A „Sorsfaggató” felcím alatt megjelent három cikk jól mutatja, mennyire különböző előzmények után juthatnak el emberek ugyanahhoz a szolgálathoz. (E. Zs.)

Csak baráti beszélgetésekből tudom, milyen ma Magyarországon evangélikus kántornak lenni. Tapasztalataim csupán egy gyülekezetről, a budapest-fasoriról vannak.

Ebben a gyülekezetben kereszteltek meg, itt konfirmáltam. Mint zongorázni tanuló kisfiút egy szeretetvendégségen való harmóniumozás után vett rá a lelkészünk, Muntag Andorné, hogy menjek el a fóti kántorképző tanfolyamra. Nem gondoltam akkor, hogy milyen életre szóló kapcsolat veszi ezzel kezdetét. Fót karizmatikus lelkisége rabul ejtett, azóta sem telt el úgy nyár, hogy valamennyi időt ott ne töltöttem volna.

Másik elindítóm a kántori pályán lelkész-orgonistánk, Gáncs Aladár volt. Mai fejjel alig értem, hogyan engedhetett tizen-egynéhány éves gyermekként gyakorolni az orgonáján, vagy hogyan merte rám bízni az istentiszteleten az orgonajátékot. Hamarosan mindig én játszottam, ha ő prédikált – néhány igehirdetésére több mint húsz év távolából is emlékszem. Az orgona és Bach zenéje iránti lelkesedése elfelejtette velem tehetségem korlátait. Hihetetlen erejű példakép volt számomra.

A harmadik lelkesítőm nem személy, hanem tárgy: a fasori orgona. Külső szemlélő számára talán tökéletlen hangszer. Huszonegy regiszterével nem nagy, átépítései miatt nem eredeti, elektromos traktúrája sem ideális. De hangja, amely tökéletes összhangban van a jó akusztikájú templomtérrel, ma is lenyűgöz. A hihetetlen finomságtól a magasztos erőig minden megtalálható benne. Egy kántori életre elég ez a hangszer.

Ez a templom és ez a hangszer igényességre szorítja az embert. Nem lettem muzsikus, de az egyetemi latin- és művészettörténeti tanulmányok mellett folytattam az orgonálást. Egy ösztöndíj segítségével felsőfokú egyházzenei végzettséget szerezhettem Németországban. Ma is kétlaki életet élek: hét közben múzeumi munkát végzek, a vasárnap a kántorságé. És ez nem könnyű feladat. Szakmai karrieremet bizony gátolja ez a szétforgácsolódás. Ugyanakkor nem tudom kántorság nélkül elképzelni az életemet. Olykor nehezen megyek el vasárnap orgonálni, de ha a munkám miatt egy-egy vasárnap külföldi templomban ér, nagyon hiányzik az orgonám és a gyülekezetem.

A gyülekezet közössége hihetetlen erő. A mai fasori gyülekezet nem a múlt hatalmas gyülekezete. De ez a kicsiny közösség családias, és nagy szeretettel vesz körül. A kicsinység azért néha fáj. Sok istentiszteleten egyedül vagyok a karzaton, és ez a magány nem kellemes. Hálás lehetek azonban lelkészeimért. Szirmai Zoltán, majd Aradi György megbecsülte a kántori munkát, és tudta: a hangszerre is áldozni kell, hogy méltó módon végezhesse szolgálatát.

Nagyon ritka, hogy egy istentiszteleten nem én ülök az orgonánál. Nem féltékenység ez, és nem is bizalmatlanság. De akárki játszik helyettem, még ha jobban is, mint én, gyakran kapok megjegyzést a gyülekezet tagjaitól, hogy észrevették: nem én orgonáltam. A kántori szolgálat számomra rendet és állandóságot jelent. Az ének akkor szól szépen, ha a gyülekezet és kántora összeszokott párost alkot. Alig hiszem, hogy ma egy fővárosi ember a templomon kívül bárhol is énekelne. Ezért is vagyok nagyon boldog, hogy hallom a gyülekezetemet énekelni. Természetes, hogy együtt is éneklek velük minden versszakot. Ha például torokfájás miatt ez nem megy, a gyülekezetet is nehezebb vezetnem.

A változatosságról az istentiszteleten hallható orgonaművek gondoskodnak. Ritkán használok közkézen forgó gyűjteményeket, szeretem kevésbé ismert szerzők darabjait játszani. Sok kincset fedezhetek fel így magam és a gyülekezet számára. Szerencsés helyzetben vagyok: a korai barokktól a romantikáig sok minden jól szól a hangszeremen.

És szerencsés a helyzetem egyébként is. Amikor máshol orgonáló barátaimmal beszélgetek, gyakran elámulok, milyen jó dolgom van.

Gálos Miklós