Evangélikusok

Gyülekezetek meglátogatása során gyakran tapasztalom: a templomon nincs feltüntetve, hogy evangélikus, valamint az arra járók arról sem értesülhetnek, hogy mikor tartanak ott istentiszteletet. Olykor az is valóságos nyomozó munkát igényel, hogy hol lakik és mikor érhető el a lelkész. (Még olyanról is hallottam, hogy a lelkipásztornak, Isten nagyobb dicsőségére, titkos telefonszáma van.) Attól tartok, hogy mindez nem az őskeresztényeknek a nyilvánosság elől elrejtett katakombavilágát idézi fel, sokkal inkább önmaga leépüléséről és bezárkózásáról állít ki dicstelen bizonyítványt az adott evangélikus közösség.

Azt is megfigyeltem, hogy a templomokból sokszor hiányzik az iratterjesztés, de még csak a hirdetésekben sem hívják föl a figyelmet példának okáért az Evangélikus Életre. Egyik püspökelődöm ironikusan azt szokta mondani, hogy amit az egyház titkosítani akar, közreadja püspöki körlevélben, azt ugyanis nem olvassák a lelkészek…

Mi lehet az oka az érdektelenségnek és a mai világban oly sokat emlegetett PR ilyen mértékű elhanyagolásának? Az adott gyülekezetekben ettől eltekintve még folyhat nagyon szép munka, engem azonban továbbgondolásra késztet mindez. Egy ilyen arculatú közösség lelkészi vagy világi vezetője valami ilyesmit sugall: az én (egy)házam az én váram! Ezért aztán jól be is zárkózom, szellemi-lelki vizesárokkal veszem körbe magamat, szilárdnak hitt meggyőződésem bástyái mögül szemlélem a külvilágot. Néha azért kipillantok a lőrésen, sőt őseimtől örökölt karabélyomból olykor ki is lövöm az elégedetlenség vagy a kritika lövedékeit.

Nem jó ez így. Le kellene tennünk a rozsdás fegyvereket, és rá kellene döbbennünk: összetartozunk. Mély igazság rejlik Luther Márton 1522. november 9-én elmondott prédikációjában, amelyben a következőképpen bátorította a fájdalmasan megosztott wittenbergi gyülekezetet: „Nem egyedül vagyunk hivatottak a mennybe jutni, hanem azokat a testvéreinket is magunkkal kell vinnünk, akiket most nem tartunk barátainknak.”

Nem idézhetjük elégszer Csoóri Sándort sem, aki Vendégeim című prózaverse végén így ír: „Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk. / Hallanunk egymást, hogy hallhatók.”

A hatékony missziói munka és az érdemi társadalmi jelenlét feltétele, hogy a különféle egyházi munkaágak összeérjenek, sőt fogaskerékszerűen egymásba kapaszkodjanak. Gyülekezeti szolgálat, egyházi iskolák, sajtómunka, külkapcsolatok, lelkész- és munkatársképzés: mind-mind egy-egy fogaskerék. Ezek ne önmagukban forogjanak, hanem egymásba illeszkedve kölcsönösen hajtsák is egymást!

A gyülekezeti életben jó lenne bátrabban hasznosítani például az Evangélikus Hittudományi Egyetemen végzett kutatások eredményeit vagy felhasználni az egyházunk által kiadott könyveket és folyóiratokat. A sajtómunkától ugyanakkor joggal várható el, hogy az a szó legjobb értelmében kiszolgálja a gyülekezetek és az intézmények igényeit. Nem elég, ha valaki a saját munkaterületén áll helyt, hanem jó, ha kitekintéssel van mások szolgálatára is. A hatékonyság alapfeltétele ez. Tarthatatlan, hogy a gyülekezetek ne támogassák érdemi módon az egyházi iskolákat és szeretetintézményeket, de az is, hogy azok munkatársai ne tájékozódjanak rendszeresen egyházi lapjainkból.

Egymásra vagyunk utalva. Miért várjuk el, hogy az 1%-os adófelajánlásokkal kapcsolatos felhívást közérdekű közleményként sugározza a rádió és a televízió, ha faliújságjainkra nem tesszük ki a róla tájékoztató plakátot? Miként szeretnénk széles körben ismertté tenni a kiadónk által megjelentetett könyveket, ha saját periodikánkban nem közlünk róluk recenziót? Hogyan mennének el híveink egy missziói napra vagy egyházkerületi találkozóra, ha a lelkipásztor nem bátorítja őket rá? Hol hívhatnák fel az emberek figyelmét egy-egy vallási műsorra, ha nem a szószéki hirdetésben? Persze, „a szél arra fúj, amerre akar” (Jn 3,8), ám ha magunk megrestülünk, miként várhatjuk el mások segítségét?

Ahogy a lelkészeket és presbitereket arra kérem: lássanak túl gyülekezetük határán, úgy fordulok most a közegyházban dolgozó munkatársakhoz is: soha ne felejtsék el, hogy szolgálatuk értelmét azok a hívek jelentik, akik soha nem válhatnak puszta számmá vagy kartotékadattá.

Az egyház: Krisztus teste (1Kor 12,12). Mozgásunk esetlen lesz, ha nem hangoljuk össze az egyes testrészek tevékenységét. Az apostoli ige fényében nem lehet kétséges, hogy az egyes szervek tevékenységét bizony össze kell hangolnunk. Egyik a másikat még erősítheti is. Apró, de szép példát kaptam erre a minap. Egyik lelkészünk elhatározta, hogy szolgálati autója hátsó szélvédőjén, amolyan mozgó hirdetésként, egyházunk elérhetőségét és technikai számát jeleníti meg. Nem várt központi utasításra, hanem ötletesen megvalósított egy jó gondolatot.

Összetartozunk. Együttműködésre ítéltettünk. Sütő András Káin és Ábel című drámájának végén a testvérét féltékenységből megölő Káin így kesereg: „Nem akartalak sohase megölni. Egymásnak létrafokai lehettünk volna. Magam szakítottam ki e létrafokot az Éden fái alatt…”

Vigyázzunk egymásra. Őrizkedjünk attól, hogy – hasonlóan az első testvérpárhoz – éppen az oltár körül támadjon köztünk gyűlölség. Talán még nem késő. Egymásnak létrafokai lehetünk. Ha ez megvalósul, akkor nem zuhanó vagy süllyedő, hanem emelkedő egyház leszünk.

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület