A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP (Exaudi) – 1Pt 4,7–11

Az idő relatív. Van, amit hosszúnak érzünk, pedig csak pillanatokig tart. Van, amikor órák futnak el úgy, mint egy pillanat. „Mindennek a vége pedig már közel van…” – írja Péter apostol (7. vers). Kezdjünk számolgatni? Próbáljunk relativizálni? Az ige valami másról szól. Arról, amit őseink így mondtak: »sub specie aeternitatis« – mindent az örök élet szemszögéből…

Mindent az örök élet távlatából nézhetünk. Fontos, hogy honnan jövünk. Múltbeli bűneink és eredményeink meghatároznak minket. Még fontosabb, hogy mit tett értünk megváltó Urunk, mi az, ami már „elvégeztetett”. Fontos, hogyan zajlik a jelen, s tudunk-e Isten gyermekeiként Urunk közelében élni. Még fontosabb, hogy Gondviselőnk kezében tudhatjuk minden pillanatunkat. De a legfontosabb, hogy hova megyünk, kihez készülünk, hol vár ránk, tékozló fiúkra a mennyei Atya. A legfontosabb, hogy Krisztussal örök életünk van, s amit fül nem hallott, szem nem látott, Isten azt készítette el az őt szeretőknek.

Múlt, jelen és jövő az örök élet szemszögéből értelmezendő. Mindennek a vége már közel van. Hová készülünk? 1,8 méter mélyre, a sírba – vagy haza az atyai házba? A hátralevő (kinek hosszabb, kinek rövidebb) időt ez határozza meg.

Az örök élet utáni vágy, a tudatos készülődés és az üdvözítő Istenben való megalapozott reménység napi impulzusokat, távlatos utat, kiteljesedő programot ad. Az örök élet távlatában gondolkodni és látni egyszerre jelent bölcsességet és józanságot. Az eszünket sokszor éppen a rövidlátás, a szűklátókörűség veszi el.

Koncentrálunk a pillanatnyi feladatainkra, s közben elfeledjük az összefüggéseket, nem gondolunk arra, honnan hová megyünk, hogy áll össze a nagy egész, minek mi az oka, háttere, értelme, folyamata és célja. Az örök élet távlatában helyükre kerülnek a dolgok. A kis ügyek nem híznak látszatóriásokká, a nagy ügyek pedig nem bagatellizálódnak.

Rámeredünk a gondokra, bajokra. Csak azt vesszük észre, ami rossz, ami hibás, ami veszélyes. Egy idő után kialakul a félelem, az állandó bizonytalanság, netán a rettegés. A keserűség lassan mindent átjár, mert csak azt látjuk, ami rossz. Küzdenénk is ellene, de annyi fronton kellene ezt tennünk, hogy lebénulunk a feladat nagyságától.

Letaglóznak egyéni életünkben és a kozmikus világban az ördögi események. Nem tudunk ellenük tenni, hiszen emberfeletti erők tombolását érezzük. Mivel tehetetlennek tudjuk magunkat, egy idő után le is mondunk arról, hogy valamit tegyünk, hiszen úgyis fölösleges.

Mikor jár el bölcsen az ember, mikor ítéli meg józanul a valós helyzetet? Akkor, ha az örök élet távlatában gondolkodik. Ha ezt teszi, akkor először is számol az élet Urával, akinek kezében van múlt, jelen és jövendő, másrészt számol az imádság erejével, azzal, hogy az Istennel való eleven és személyes kapcsolat segít elhordozni a terheket, megláttatja az utat, biztonságot ad, a kiteljesedő élet biztonságát.

Hogy mindez mennyire nem elvont kérdés, érezhetjük az apostol szavaiból. Szeretetről beszél általában, majd a vendégszeretetről szól, azután rátér a különböző szolgálatokra. Az örök életről való gondolkodás, az üdvösségről való meggyőződés, az élet üdvözítő Istenébe vetett feltétlen bizalom aktív életre indít. Ha ilyen csodálatos Urunk van, ha Isten ennyire szeret, hogy még nekem is bűnbocsánatot és életet (a kettő elválaszthatatlanul összefügg) ajándékoz, akkor nem tudok többé tétlenül ülni. Akkor – milyen csoda – sikeres kísérleteim vannak a szeretet, sőt az ellenségszeretet terén. Akkor – milyen nagyszerű – természetessé válik a másik ember, a vendég, az idegen befogadása. Akkor – milyen fantasztikus – még én is tudok Istenről tanúskodni szóval és erővel. Igen, ez Isten kegyelmének csodája. Ez Isten jóságának következménye. Ez Isten cselekedeteinek lenyűgöző eredménye.

Míg mi sokszor érzelgősen, romantikusan és nemegyszer nagyon elméletileg beszélünk a szeretetről, és inkább mulandó érzelemnek, mint kitartó életformának tartjuk, Péter apostol a lényeget ragadja meg: „…a szeretet sok bűnt elfedez.” (8. vers) Isten úgy szeretett minket, embereket, úgy szerette a világot, hogy megoldotta a legnagyobb kérdést, rendezte a legnagyobb bajt, azt, hogy a bűn, az istennélküliség életet tönkretevő, létünket megbetegítő valósága kilátástalan helyzetbe sodorta az embert és a világot. De Isten szeretete kihoz ebből a kilátástalanságból. Az ebből táplálkozó emberi szeretet ugyanezen a nyomon halad: nem a bűnt firtatja, nem a másik hibáit emeli ki, nem azt hangsúlyozza, mennyi baj van a másikkal, hanem azt nézi, hogyan tudja felemelni, tapintatosan a helyére segíteni, a bajból kiemelni.

Isten szeretetéből élni, Isten szeretetét továbbadni, Isten szeretetét hirdetni – ez a nagyszerű lehetőségünk a hátralevő rövid időben, hiszen mindennek a vége közel van. Az idő a szeretetre kevés – ezért kell minden percét kihasználni. Mindennek a célja pedig Isten dicsőítése. „Dicséretedre teremtettél, Uram…” – mondja Augustinus. Mert akkor áll össze a szétesett világ, akkor rendeződnek a kuszaságok, és akkor lesz újra teljes az élet, ha az Isten közelében, Isten dicséretére él az ember és minden teremtmény.

Hafenscher Károly (ifj.)