Kultúrkörök

Új időszaki kiállítás nyílt május 9-én az Evangélikus Országos Múzeumban. Polgár Rózsa kárpitművész ismert gobelinjei és kevésbé ismert rajzai mellett eddig még ki nem állított vázlatait is láthatja a közönség. A valójában csak méretében kamarakiállítást a megnyitón Karátson Gábor író, képzőművész méltatta. Gondolatait, melyek túlmutatnak a művészet határain, az alábbiakban olvashatják.

Hogy egy kiállításnak nem kell feltétlenül nagy kiállításnak lennie, Polgár Rózsa mostani kamarakiállítása legjobban mutatja. Művei ahogy átlelkesítik, átszellemítik e kabineteket! Érdekes módon tanúskodva a textilművészet igazi természete mellett, a textus, a textília rokon voltát, már-már egybeesést mutatva be, ahogy a sorolás és a sorok, a textilfonalak és a betűk közlései egymástól szinte meg sem különböztethetők. Három könyv többet mond, mint ötven; a nézőnek ebben a jóleső önkorlátozásban alkalma nyílik arra, hogy alaposan szemügyre vegye az egyes műveket.

Mondanivaló és technika a jó művészetben egybeesnek. Polgár Rózsát sem érdekli más, mint művészetének technikája, s következetesen dolgozva ebben lép túl azon, ami úgymond csak technika lehetne. Ami foglalkoztatja, elsősorban a sík természete: a sík tanulmányozása teszi képessé arra, hogy úgymond kilépjen a síkból.

Ki sem lép belőle, mondanom se kell, igazából. A sík, akárcsak a magasabb matematikában, az elméleti fizikában, meggörbül, hajladozik, kiárad önmagából, és közben mégis képsík, textilkép-sík marad; épp ez a nagyszerű benne. Gyönyörű példája ennek Az élet kenyere című munka – szövött kisplasztika a művésznő definíciója szerint, amely meghatározással én azonban szívesen vitába szállnék. A plasztika az plasztika, példának okáért mit mondjak, kemény, ha megkoppantod az ujjaddal, koppan, koppannia is kell. Az élet kenyere viszont valami hihetetlenül lágy dolog, nem szobor, hanem kép, amely kiárad önmagából, színes álom, mint ahogyan egyetlen éjszakán hajt ki a földből, nyílik ki, kezd illatozni egy titokzatos virág. „Mert az Istennek ama kenyere az, az ki szállott mennyből, és ád életet ez világnak.” Textilképsík marad a maga elbűvölő puhaságában, mely, akár az életé, bensőséges akkor is, amikor túlcsordul határain; nem a három dimenzió kimódolt terében foglal helyet, hanem a megrendültség felhőjében.

„Megtöretett a teste” – két kis kenyér, megfelezett karaj, mint a szegény gyerekek uzsonnája, cseppet sem mutatósak; úgy nyugosznak ott az Alfa és az Ómega gyönyörű virágkelyhében, amelyből alászálltak e kehely centrumába – ez a mi kenyerünk. Nincsen más kenyerünk, nincs, nem is lehet, s kívánatos se volna, hogy legyen.

Íme Polgár Rózsa problematikája; íme a téri probléma, íme a tér mint eleven tér; íme a téri probléma, mely egyúttal maga a megoldás; megoldás mint megkötözöttség.

Ezek a gyűrődések, ezek a csavarások nagyon érdeklik a művészt. Nagy erejű, drámai dolgok, amelyek hosszas magyarázkodásra nem szorulnak, bámulatra méltó rajzok: az élet természete jelenik meg bennük. Legfeljebb annyit érdemes megjegyezni, hogy jól van ez így, jól van az, hogy csavargatnak, csomózgatnak minket, kezdenek talán már alakulni a dolgok. Nemcsak a gyötrelem jelenik meg bennük, van bizonyos dekorativitásuk is, amely mindenkor az élet jele; ha pedig az emlék fájdalma dekoratívnak lenni már nem hagyja a képet, mint a komor Katonatakaróban, a rend szelleme még mindig benne van.

Ez a rend nagymértékben, talán elsősorban a variáció elvéből következik, amely a szövés technikájának közeli rokona, egyúttal azonban magas szellemi szférákból is táplálkozik. Ahogy az Alfa és az Ómega Az élet kenyerének kenyérkendőjén nemcsak a Kezdetet s a Véget határozza meg, hanem nyájasan körbejárja, közrefogja a két kis kenyérszeletet, az mutatis mutandis ugyanaz, ugyanolyasmi, mint az Oltárkép-tervek bűvös négyszöge,

S A T O R

A R E P O

T E N E T

O P E R A

R O T A S,

ez a bűbájos Miatyánk-parafrázis, ókeresztény anagramma, Pater noster, az Alfával és az Ómegával, talizmán, amelyről felismerték egymást az üldözöttek. Ez volna a megfejtés, s ha megfejtették így, bizonnyal így van, s az oltárképet tervező művész szándékainak tökéletesen megfelel mint titkos Miatyánk, elvégre a Miatyánk mint olyan eleve titkos ima, kimondva is kimondhatatlan szavaival. De ez a megfejtés se terelje el figyelmünket – bármennyire megkapó is – a megfejthetetlenségben rejlő varázserőről, amely Anton Webernt, aki – mellesleg szólván – szintén evangéliumi szellemben komponálta kantátáit, annyira lenyűgözte, pusztán a betűk mozgékony rendje által, amely, úgymond „forgásban tartja a művet”, hogy zenei előadásainak egyik alapkövévé tette a bűvös négyzetet, sokkal még megfejtése előtt.

A felírásnak ez a rendje a szövés módszerének is megfelel, és megfelel Polgár Rózsa azon hajlamának is, amelyen változtatni, ha akarna, se tudna, hogy szereti a dolgokat a maguk elrejtettségében megmutatni; éppen azáltal mutatja meg, hogy elrejti őket. Így van elrejtve fák és madarak sűrűjében Petőfi Sándor saját maga költötte sírja. Polgár Rózsa textíliái enigmák, a szövés rendje őrzi meg a rejtelemben őket, illetékteleneknek nem adják meg magukat. S ha elvontnak mondható művei előtt a kommentátor kénytelen tilalmasnak nevezni a megfejtésüket követelő igyekezetet, a mesemondóbb jellegűek viszont, mint a Szabadság vagy az Esernyő szinte megfejtésért kiáltanak – el vannak takarva ők is, sebesen távolodnak az időben. A textilművészet egyetemes nyelv, s nem sokat változott a kezdetek óta, csak ismerkedni lehet vele.

Hölgyeim és Uraim, tessék besétálni ezekbe a ligetekbe.

Karátson Gábor