A hét témája

Valljuk meg őszintén „egymás között”, hogy a Szentlélek Isten személye és munkálkodása hitünk és életünk, egész teológiánk egyik legnehezebb kérdése. Hányszor elmondtuk már az Apostoli hitvallás harmadik hitágazatával a gyülekezetben: „Hiszek Szentlélekben!”

De hiszünk-e benne valóban úgy, hogy ő a láthatatlan mozgatóerő az egyházban, hitünk és szeretetünk igazi, dinamikus mozgatóereje és az örök élet rendíthetetlen reménységének a végső forrása bennünk? És ami mindennek a próbája: szoktunk-e valóban a Szentlélek Istenhez imádkozni? Könyörögni szívünk legmélyéből a legnagyobb ajándékért, amelyet a keresztény hívő egyáltalán kérhet: a Szentlélek Isten ajándékáért, jelenlétéért és munkálkodásáért személyes és közösségi életünkben? Valóban bűnbánatra indító kérdések ezek, amelyek a legerőteljesebben az egyházi esztendő harmadik nagy ünnepén, pünkösdkor vetődnek fel keresztény életünkben.

Nem csak a mi mai személyes és gyülekezeti életünket jellemzi a Szentlélek Isten személyéről, jelenlétéről és munkálkodásáról való megfeledkezés. Feltűnő az is, hogy az Apostoli hitvallás harmadik hitágazata mennyire háttérben maradt az egyház egész története során is. Elmondhatjuk, hogy a Szentírás igéjének a Szentlélek személyéről és csodálatos működéséről szóló üzenete az egyháztörténelem során csak három korszakban talált igazi figyelemre és megbecsülésre.

Elsősorban Augustinusnál, majd a reformáció korszakában, harmadszor pedig a pietizmus korában, a 17. és 18. században.

Augustinust az egyházban „a Szentlélek ókori teológusának” szokták nevezni, mert nála az egyház és az új élet igazi teremtő Ura a Szentlélek Isten. A reformáció korszaka a második erőteljes újra odafordulás a kérdés felé: milyen összefüggés van Krisztus megváltói műve, a keresztfa teológiája, a Krisztus-hitben megújuló élet és Isten Szentlelkének jelenléte, világunkba való eljövetele között? A harmadik ilyen korszak a pietizmus kora. Számos egyoldalúsága ellenére ez a korszak mélyrehatóan, sokoldalúan foglalkozott a Szentlélek Isten munkálkodása és a gyülekezet, a hívő ember új élete közötti összefüggésekkel.

Ha pedig azt a kérdést vetjük fel, hogy mi magyarázza meg ezt a gyakori távolságtartást a harmadik hitágazattól az egyház kétezer éves története során, akkor főleg két okot kell megemlítenünk. Az egyik ez: a félelem a személyes hitnek, a megtérésnek a vélt háttérbe kerülésétől, ha az új életben valóban minden csak a Szentlélek Isten munkája bennünk. A másik ok: az „új kinyilatkoztatásoktól” való félelem. Nagyon jól tudjuk, már az első korinthusi tévtanítóktól kezdve (vö. 1Kor 3., 5. és 15. fejezetei) valóban mennyi tévtanítás próbált és próbál mindmáig hivatkozni „a Szentlélek új kinyilatkoztatásaira”!

Rajongó tévelygések, szektás elkülönülő csoportok egyfelől, az egyházi szervezetek szüntelen megújítására és egyoldalúan a „tiszta”, az „ortodox” teológiai tanításra építő, megüresedett egyháziasság másfelől: olyan veszélyek ezek, amelyek mindig fenyegették Krisztus egyházát ebben a földi világban! Ezzel a két állandó veszéllyel küzdve is tisztán magunk előtt kell látnunk az anyaszentegyház igazi nagy titkát: egyedül a Szentlélek Isten jelenléte és szüntelen munkálkodása által teremtett és tartott fenn egyházat ebben a mulandó földi világban!

Összefoglalva az elmondottakat, első lényeges megállapításunk ez: a Szentlélek Isten nem valamilyen személytelen isteni erő csupán az egyházban, hanem az élő, személyes Isten maga, mégpedig a kezdet kezdetétől, a teremtéstől (1Móz 1,2) Isten végső és örökkévaló országának eljöveteléig. Ezt már a Niceai hitvallás a legvilágosabban kifejezésre juttatta 325-ben: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, és aki szólt a próféták által.”

De a Szentléleknek és az egyháznak ez a legteljesebb összetartozása sehol sem lesz annyira világossá előttünk, mint a pünkösdi eseményben, a Szentírásban (ApCsel 2. fejezete). A Szentlélek Isten az anyaszentegyház megteremtője, táplálója és fenntartója földi világunkban, mégpedig a „kegyelem eszközei” által (a keresztség, Isten teljes igéje és az Úr szent vacsorája).

Ez a csodálatos közösség az anyaszentegyházban a Szentlélek Úristennel ugyanakkor azonban közösség a keresztények között is, mégpedig a Krisztus Urunk engesztelő keresztfaáldozatába vetett hitben; másfelől a másik ember (a felebarát) iránti önzetlen „agapé-szeretetben”.

Végül: a Szentlélek Úristen pünkösdi eljövetele, kiáradása földi világunkba még csak a kezdet. A testi halál után folytatódik a „test” feltámasztásában, a végső ítéletben, a Krisztus-hitben meghaltak számára pedig Isten örökkévaló országában.

Ez pünkösdnek, az egyházi esztendő harmadik nagy ünnepének csodálatos evangéliuma, végtelen nagy örömhíre. Bárcsak élővé és teljessé lenne mindnyájunk számára – egyházunkban és az egész világkereszténységben – pünkösdnek ez az üzenete!

D. dr. Nagy Gyula