Liturgikus sarok

Új sorozatunk elé

Új sorozatba kezdünk lapunk második oldalán. Öt éven át a Liturgikus sarok állt ezen a helyen, az elmúlt egy esztendőben pedig – ötvenöt alkalommal – a Cantate rovat írásait böngészhette a tisztelt Olvasó. Mindkettő evangélikus hitéletünkhöz s az istentisztelethez kapcsolódott. Ehhez kötődik most kezdődő sorozatunk is. Az igehirdetésről, annak nehézségeiről és örömeiről, csodáiról és tévútjairól, kulisszatitkairól és szakmai kérdéseiről egyaránt szeretnénk írni. A cél egyértelmű: legyen téma egyházunkban az igehirdetés.

Bibliamagyarázat? Szentbeszéd? Nem, nem, nem! Igehirdetés! Különleges, páratlan műfaj, hallatlanul izgalmas lehetőség, megrendítően szép és nehéz feladat. Igehirdetés: megszólal az Isten. Emberek ajkán nem emberi szó hangzik, hanem a mindenható Isten beszéde.

A Szentírás egyebek mellett tanúskodik a választott nép által újra meg újra átélt csodáról: beszél az Isten. Bár ez az „élmény” keveseknek adatott meg, Ábrahámhoz, Mózeshez, néhány prófétához és nagy ritkán a néphez közvetlenül is szólt az Isten. Nem füstjeleket adott, nem kódolt üzeneteket küldött, nem természeti jelenségekben közölte mondanivalóját, hanem beszélt. Ha nem közvetlen módon szólalt meg, akkor embereket használt fel. Szájuk által, emberek szavain keresztül szólt. Ezek az emberek többnyire meg is rémültek e megtiszteltetéstől. Az egyik a dadogására hivatkozott, a másik a fiatalságát hangoztatva akart elmenekülni a döbbenetes feladattól: szólni, azaz „Isten szájává válni”. Igazi magasfeszültség-helyzet ez. Aki belegondolt, bele is borzongott.

De a csoda ma is tart, újra meg újra megismétlődik. Nem ritka pillanatban, hanem gyakran – néha gyenge emberi kivitelbe csomagolva – szól a mindenható Isten hatalmas szava.

Az igehirdetőnek ilyen igénnyel, ilyen belső hozzáállással és ilyen szent remegéssel kell a szószékre lépnie, a gyülekezet elé állnia. Az igehallgatóknak, a gyülekezetnek pedig csak ezzel az alázattal, befogadó lelkülettel, nyitott szívvel és füllel lehet az igehirdetést hallgatniuk. S ha Isten vállalta, hogy emberi hangon szólal meg – és belekalkulálta az emberi csatorna használatának minden zavaró tényezőjét –, akkor nekünk, igehallgatóknak is el kell fogadnunk, hogy a gyarló emberek által elmondott, az emberi mércével sok szempontból kritizálható prédikáció mégis Isten szava. Ha Isten „bevállalta” a rizikót, akkor nekünk is be kell vállalnunk. (Természetesen nem jelent ez kritikátlanságot, nem jelent „mindent beveszünk” szent naivitást, hanem a Lélekre hangolt nyitottságot!)

Minek alapján állítom, hogy Isten ilyen nagy vállalkozásba kezdett, s hogy ezt a vállalását mind a mai napig komolyan veszi? A Szentírás több fontos mondata alapján. Lukács evangéliuma 10. fejezetének 16. versében ezt olvassuk: „Aki titeket hallgat, engem hallgat…” Urunk így küldi a tanítványokat. Egyik sem volt nagy rétor. Egyszerű halászemberek voltak meg vámszedők. Később Pál is a nagy igehirdetők közé tartozott, de nála sem az volt a fontos, hogy „ékesen szólással érkezett”. Ugyanis nem az emberi szóban rejlik az erő, hanem az igét megelevenítő Lélekben.

Aki az igehirdetőt, a lelkészét vagy a tanúságtevő testvért hallgatja, Isten hangját fogja hallani. Mert Isten kezébe veszi az eszközeit, és használja. Ez nem az eszköz tehetségén múlik, nem jelenti az eszköz dicsőségét. Hanem azt, hogy Isten még az embert is (!) fel tudja használni erre a csodára. „Aki titeket hallgat, engem hallgat…” Igehallgatók, igehirdetők, szívleljük meg ezt, vegyük ezt komolyan! Ez ugyanis Isten ajándéka, felkínált lehetősége.

A magát bölcsnek gondoló ember persze okoskodik, még az Istennél is jobban tudni véli a dolgokat. S akkor megszólal Pál, azt írja: „…tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” (1Kor 1,21)

Lehet jobb műfajokat keresni, kiváló módszereket kidolgozni, ügyes pszichológiai fogásokkal próbálkozni, Istennek azonban az tetszett és tetszik, hogy az igehirdetés által üdvözítsen, hiszen „a hit hallásból van”. (Róm 10,17)

Erről a titokról, erről a csodáról, erről a kincsről írunk új rovatunkban, erről olvashatnak a következő hetekben.

Hafenscher Károly (ifj.)