Keresztény szemmel

Lassan két órája mozdulatlanul ülök a vörösfenyő padban, és ámulva tanulok. Tanulom a Moszkva tér és a Hősök tere közötti világon és a tévéhíradón túli magyar valóságot. Előbb a gyömrői közösségépítő amatőr rádiósoktól, majd három megszállott állami vasutastól. Később a kárpátaljai vendégmunkás magyar varrónőktől, akik megélhetésükért éjt nappallá téve a Szentendrei-szigeten robotolnak egy varrodában, s már régen nem szőnek álmokat. Sorstársaik Komlóról ugyanazért adták el magukat Spanyolországba: a mecseki bányászok világa hasonlóképp kényszer szülte, rideg és sivár. S tanulok a boldogtalan harmincas szingli yuppie-któl is.

Dokumentumfilmek, melyek társadalmunk jelenségeire személyes történeteinken keresztül adnak magyarázatot. Sohasem híradószerűen up-to-date filmek, mert a rendezőnek az oknyomozáshoz, az alanynak pedig az igazság kimondásához időre van szüksége. Épp ezért rohanó világunkban nem sokakat érdekelnek, legalábbis a tévés adásfőszerkesztők szerint, akik eldöntik, mit nézzen a jó nép munkából hazatérve. Hát ne olyat, amiből esetleg megtudhat valamit. Orwell meg szomorúan fordul egyet a sírjában.

A műfaj szerelmesei fesztiválokon jutnak hozzá az alkotásokhoz. De az nem, aki a gagyi helyett vagy – urambocsá! – éppen a mellett szívesen szórakozna egy-egy fél órát az ízes magyar valóságon vagy épp saját magán úgy, hogy ne kelljen a fotelből kikelnie. Az sem, aki szeretné érteni, miért kerülget reggelente több tucat feketemunkást a Moszkva téren, és tudni szeretné, hogy meg kell-e ettől ijednie. És az sem, aki csupán a média és a politika nézőpontjából tájékozódik, és sosem hall valódi vallomást a történtekről, hogy saját maga alkothasson véleményt.

Tehát ülök a vasárnap délutáni puritán protestáns kényelmetlenségben a békásmegyeri evangélikus templomban, és lesem a kincseket a többi, nem egyedül filmes érintettségű testvéremmel együtt.

Litauszki János és Szalay Péter, az alkotók, szerény, nagy tehetségű művészek. Művészetükről lebilincselő, megható és megnevettető filmjeik tanúskodnak, valamint a derekam, mely csak akkor jelezte a többórás egy helyben ülést, amikor végül felálltam. Addig megszűnt a külvilág. Vagyis éppenséggel magába szívott. Szerénységükre pedig a templomba tért közönség és kritikusok közötti élénk dispután derült fény.

A filmesek élőszóban is szenvedélyesek. Vitájukban merült föl, vajon eljutnak-e egyszer otthonunkba ezek az igazi valóság show-k is. Mert lehet, hogy segíti majd a műfajt a technika őrült fejlődése, mely digitális és on-line televíziózást biztosít hamarost, külön dokumentumfilmes csatornával. Lehet, hogy az alkotóknak az a törekvése avatja majd népszerűbbé a műfajt, hogy műveiket fikciós elemek és szigorúbb terjedelmi korlátok segítségével tegyék a nagyközönség számára is érdekfeszítővé. És lehet, hogy végül az emberek csömörlenek meg a rájuk tukmált, elviselhetetlen mennyiségű vizuális gagyitól.

Addig pedig marad a tanulni vágyó szerencséseknek egy-egy fesztivál, iskola és templomtér. Hogy látva lássanak.

Donáth Mirjam