Keresztutak

Sokan írnak, tárgyalnak mostanság a klímaváltozásról és következményeiről, noha évekig ez csupán a zöldek témája volt, akiknek félelmeit túlzásnak, tudománytalan képzelgésnek tekintették. Ma azonban a klímaváltozás lehetőségét már tényekre alapozzák; ezekből sokan – pánikszerűen – nagyon rövid távlatban bekövetkező katasztrófákra következtetnek. Sajnos ma az ökumené világában is beszédtéma a „klímaváltozás”, közelebbről a keresztény világszövetségek és a felekezetközi kapcsolatok terén…

Minket elsősorban a római katolikus egyház és a protestáns egyházak viszonyában történt sajnálatos változások érdekelnek, ezen belül is a római katolikus egyház és az evangélikus egyház kapcsolatának alakulása a 21. század első évtizedében. E lap hasábjain mintegy három évvel ezelőtt írtam az előttünk álló nehéz, göröngyös útról. Akkori soraim sajnos visszhang nélkül maradtak – mindkét egyház médiájában.

A Hittani Kongregáció 2000-ben kiadott Dominus Iesus című nyilatkozatának megjelenése után beszámoltam egy budapesti ökumenikus kerekasztal-konferenciáról, de ekkor még optimisták voltunk. Jóval élesebben kellett hangot adnom aggodalmaimnak 2006. szeptember 15-én, a jezsuiták Párbeszéd Házában tartott előadásomban. Az ottani kerekasztalnál neves szakértőtársakkal – dr. Kránitz Mihály római katolikus professzorral és dr. Bóna Zoltánnal, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkárával – beszélgettünk, szépszámú hallgatóság jelenlétében. Őszintén az ökumenéről címmel felolvasott dolgozatom azonban csupán a Theologiai Szemle legújabb számában (2007/1) jelent meg teljes terjedelmében. (Először a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság lapja, az Ökumené kérte a teljes szöveg néhány részletét, de ezt nem vállalhattam, hiszen csak összefüggéseiben lehet szólni ügyünkről.)

Noha a protestáns egyházak közös kiadványa, a Theologiai Szemle csak most közölte az írást (a három referátum közül – indoklás nélkül – egyedüliként), változatlanul aktuális. Előadásom tartalma és a cikk hangja természetesen testvéri és baráti volt, de nem az őszinteség rovására. Nem az ünneplés vagy az udvariasság hangján, hanem az őszinteség nyelvén vázoltam fel nehézségeinket világméretekben, kontinentális és hazai vonatkozásban. Ez a teológiai cikk az Evangélikus Élet olvasóit nem érdekelheti, de lelkiismereti kényszer folytán néplapunk olvasóit is tájékoztatni kívánom erről az égető kérdésről. Tapasztalatom szerint ugyanis sem lelkészi karunk, sem hittestvéreink nem ismerik eléggé e klímaváltozás jelenségét. E helyütt a Magyarországi Evangélikus Egyház ökumenikus tanácsadójaként szólalok meg, saját nevemben, de egyházvezetőségünk tudtával.

XVI. Benedek pápának nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) elnöke is gratulált, ugyanakkor emlékezetébe idézte az 1999. október 31-i Közös nyilatkozat aláírását, amely mindkét oldalról hivatalos recepciót nyert. Látható azonban, hogy XVI. Benedek sem a zsinati dokumentumokhoz, sem elődje, II. János Pál pápa nyilatkozataihoz nem csatlakozik.

A 2000., úgynevezett jubileumi év előkészítő anyaga – II. János Pál aláírásával – már mutatta, hogy a Vatikán nagyon tudatosan készül a 21. századra. A mai pápa, az egykori Ratzinger bíboros – a Szent Officium vezetőjeként – már jelentősen közreműködött II. János Pál utolsó iratainak fogalmazásában. Róma új püspökének névválasztása szimbolikus jelentőségű: már nem a János és nem a Pál nevű elődökre, hanem XV. Benedek örökségének folytatására utal az új pápa neve és programja. XV. Benedekére, akit az I. világháború végén és az azt követő időben a béke pápájának is neveztek.

Néhány szemléletváltozást tükröző jelenségre szükséges felhívnom a figyelmet. Úgy látszik, hogy 1999. október 31-én, a Közös nyilatkozat aláírásával Róma eljutott az évekig tartó dialógus csúcspontjára, majd ezt követően egyértelműen az ortodoxia felé fordult.

Tudni való, hogy a tizenhat ősi autokefál ortodox egyházból egy sem ismeri el a római pápa primátusát, másfelől nem fogadja el a két utolsó Mária-dogmát (1854, 1950) sem, mivel a dogmaalkotást az első évezreddel lezárta, és – neve szerint – az ortodoxia és ortopraxis bizonyos értelemben önállóságot jelent.

Más kérdés, hogy a Vatikánban a közös testvéri viszonyt hangsúlyozzák a szentségek hasonló értelmezésében, megbecsülik a liturgia ősi elemeit, sőt már az előző pápa is misézett a bizánci liturgia szerint, például 1991-ben Máriapócson. Az apostoli successio a papi rendet és a cölibátus kötelező voltát a főpapságon kívül a szerzetesekre kötelezően, másokra ajánlottan említi, kivéve a bizánci szertartású görög katolikus egyházat, amely pápai iurisdictio alá tartozik. A Dominus Iesus 4. §-ának megfogalmazása ugyanakkor egyértelműen kizár minden nem római katolikus egyházat az egyház megjelöléséből, csupán az ortodox egyházak jelentik a kivételt. Megítélésünk szerint ez a fordulat mind a protestánsok, mind a római egyház számára előnytelen, és a mai világban, amikor oly nagy szükség van a közös keresztény hangra, alig értelmezhető.

Az elvi és gyakorlati kizárólagosság lassacskán minden szinten érezhető, hiszen a protestáns lelkészek már nemcsak a szentségi liturgiában (eucharisztia), hanem az igeliturgiában sem vehetnek aktívan részt (lásd a 2007. évi imahét megnyitását a budapesti bazilikában). Minket, evangélikusokat ezek szerint csupán keresztény jellegű közösségnek vagy civil szervezetnek ismernek el.

Mindezzel együtt jár a római egyház kizárólagosságra törekvő vezetői stratégiája az ökumené különböző megnyilatkozásaiban. Példaként említhetnénk a taizéi közösség római katolikus lelkiségi mozgalomként való kezelését, a meggyilkolt Roger testvér római szertartású temetését, Thurian atya református teológus konvertálását stb.

Nem szeretnék a római egyház belügyeibe, a pápa tiszteletébe kívülállóként beleszólni, de több más észrevételemet sem hallgathatom el.

Az egységnek in sacris – a tanítás és a gyakorlat tekintetében – az „eljelentéktelenítése” folyik, és csak a szeretetben való közösség hangsúlyozása történik.

Az eucharisztia szentségimádásként való hangsúlyozása és az intercommunio (közös úrvacsorázás) ellehetetlenítése alapjában osztja meg a két felekezetet.

A népi vallásosság túlértékelése nem a laikusság egyházalkotó szerepére utal. A búcsúk, a körmenetek, a szentek, a Mária-kultusz-jelenségek, a boldogok oltárra emelése, a zarándokutaknak új kegyhelyekre való hirdetése az egész egyház közös értelmi és érzelmi kapcsolatát rontja – a teológusokat is beleértve, a sensus ecclesiae elhanyagolásának szempontjából.

A latin nyelv újraébredése a liturgiában visszarendeződést sejtet és „irányított igényt”.

Újraéled a szélsőséges, antimodernista mozgalmak egy része. A cölibátus erőltetése minden várakozás ellenére nemcsak a szerzetesek, de a világi papság életében is kötelező, noha ez csak a 11. századtól érvényes gyakorlat.

Karl Rahner professzor és iskolája lassan feledésbe merül, és pozícióváltozások idején az úgynevezett „Róma-hű teológusok” kerülnek előtérbe.

A dialógus inkább a világvallások – főként a zsidóság és az iszlám – felé fordul, mint a keresztény felekezetek irányába. (Érdekes módon a Rómától való félelem és az elszakadás igénye egyszerre jelentkezik. Az Örök Város – Róma – már nem természetes centruma a római kereszténységnek, és Latin-Amerika, illetőleg a déli félteke időnként önálló hangokat hallat.)

A Vatikánnak egyre fontosabb a médiában való szerepvállalás, a római egyház szerepének, világegyházi pozíciójának triumfalista hangsúlyozása. Gyakori a kitanító stílus, sőt a római katolikus egyháznak az egész kereszténységgel való azonosítása. Az ökumené helyzete lokálisan és globálisan egyaránt személyfüggővé vált. (A területi ökumené megélése vagy a helyi plébánosoktól, vagy a püspöki konferenciát vezető személyektől függ.)

Nem hallgathatjuk el, hogy az ökumenéről alkotott vélemény és gyakorlat tekintetében a protestantizmuson belül is több frakció létezik. A református, az evangélikus, a kisegyházi vélemények sem azonosak, sőt az egyes felekezeteken belül sorra alakuló egyesületek is tovább tagolják az ökumené lehetőségét, hasonlóan a római lelkiségi mozgalmak pozícióihoz.

Természetesen együtt kell látnunk napjaink történéseiben a világhelyzetet, a világvallások helyzetét és a keresztény felekezetek együttesét. Hisszük, hogy őseink reménysége ma is igaz: az egyház a 21. században is megmarad, mert Isten igéje megmarad.

Ami viszont az ökumenét illeti, ezzel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy hitvallásunk szerint Gamáliél ősi tanácsa érvényes ma is: ha ez a mozgalom Istentől van, akkor hiába harcolunk ellene, de ha csak emberektől, akkor magától megszűnik (lásd ApCsel 5,38–39).

Hafenscher Károly, az MEE ökumenikus tanácsadója