Napról napra

Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Zsolt 118,14 (Ef 3,7; Jn 3,1–8/9–15/; Róm 11,/32/33–36; Zsolt 111) Sosem felejtem el azt a napot, amikor évekig tartó tépelődés, kínlódás után végre megértettem: Isten engem is szeret, én is fontos vagyok neki. Hosszú, mélységeket feltáró beszélgetés volt mögöttem, akkor és ott nekem szólt az örömhír: „Isten a Krisztusért megbocsátotta minden bűnödet.” Ekkor éltem át először, mi is a bűnöktől való szabadulás. Az autóban hazafelé egyfolytában énekeltem: „Olyan örömöt, mint a forrás, kaptam tőled, Istenem!” Boldoggá, könnyű léptűvé az életünk csakis a személyes bűnbocsánat átélése által lesz. – Jöjj, énekeljünk együtt!

Jézus így szólt tanítványaihoz: „Mit féltek, ti kicsinyhitűek?” Mt 8,26a (Ézs 43,16; Jer 10,6–12; 1Móz 27,30–40) Kémleljük életünk égboltját; hol innen tűnik föl egy sötét felleg, hol amonnan rémiszt valami vihar előszele. Kezünk összeszorul, térdünk remeg, mert csak a felsejlő rosszat látjuk. Pedig Jézus ott van a felhő mögött, megbúvik a szélviharban is, ura az elemi erőknek. Hatalmasabb emberlétünk megpróbáltatásainál is. Mégis félünk. Mert nem vesszük észre őt. A koporsó mellett is a földet vagy a cipőnk orrát nézzük. Pedig ha fölfelé néznénk, ölelkezhetne a tekintetünk, az övé és a miénk. Jézus eloszlatja félelmeinket. „…a teljes szeretet kiűzi a félelmet.” (1Jn 4,18) – Engedd magad szeretni!

Az Atya szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába. Kol 1,13 (Bír 10,15; Ézs 43,8–13; 1Móz 27,41–28,9) Régi emlék; katonaként első éjszakai őrségem. Vállamon a fegyver, rovom a köröket. A közeli hatalmas szemétkupacban valami örökké mozog. Szívem a torkomban dobog. Magamat is bátorítva kiáltom: „Állj! Ki vagy?” Kis csönd, és semmi válasz. Majd újra a mocorgás. A hős katona újra kiált: „Állj vagy lövök!” Az eredmény ugyanaz. Soha annyira nem örültem a kelő nap sugarainak… És végre felismertem a laktanya macskáit, a zaj forrását. A sötétség körülfon, megkötöz. Önerőből nincs szabadulás. Isten napfénye oszlatja el a homályt. A mi napunk Jézus. – Járj az ő világosságában!

Eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy rendelkezéseim szerint éljenek, törvényeimet megtartsák és teljesítsék. Ez 11,19–20a (Róm 2,10; ApCsel 17,/16/22–34; 1Móz 28,10–22) Idegenben segítséget kérek valakitől. „Ez az Ön problémája, oldja meg!” – utasít el kurtán-furcsán. Új idők jól hangzó érve, lerázhatom vele a kéretlen problémát. Isten gyermeke ilyet nem mond. Mert számomra a másik ember problémája, amint megismerem, az én gondommá is lesz. Mi lett volna, ha Jézus is ezt mondta volna nekünk elrontott életünkre?! Isten gyermekét érző szívéről is meg lehet ismerni. – Tényleg, mit is mondtál ma az ajtódon kopogtató cigánynak?

Simon Péter megszólalt, és így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Mt 16,16 (Ézs 54,5; Ef 4,1–7; 1Móz 29,1–14a) Hosszabb vonatúton könnyen beszélgetésbe lehet elegyedni idegenekkel. „Foglalkozása?” – kérdi a másik. Hát mi volnék, lelkész. Kerek szemek merednek rám sok esetben. Pedig ma ez a bizonyságtétel. Ha kérdeznek, válaszolok. Elmondom magamról, ki nekem Krisztus. Oly korban élünk, amikor ugyanúgy nem dicsőség kereszténynek lenni, mint korábban. Ma is megszólítottak vagyunk. Ma is időszerű elmondani, Krisztus az én Uram és Megváltóm, aki egyetlenként segíthet a világ baján. – Ugye, ha megkérdeznének, te sem hallgatnál?

Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala. Kol 3,17 (Zsolt 116,12; Lk 23,44–49;1Móz 29,14b–30) Theo Sorg német evangélikus püspök írja egy könyvében: olyanok a mai igehirdetések, mint amikor a gyerekek a parkban rabló-pandúrt játszanak, a kezükből pisztolyt formálnak, és a szájukkal pufogtatnak, puff-puff! Ahogyan az ilyen lövöldözés is erőtlen és hatástalan, igehirdetéseink is erőtlenek (és hatástalanok). Mert gyakran csak leckefölmondás vagy szép előadás, amelyben nincs jelen Isten ereje. Mert hiányzik a személyes meggyőződés, nincs mögötte az átélt, megharcolt hit. Az Úr Jézus nevében csak az tud szólni, tenni, akinek a szívébe beköltözött a Megváltó. – Lehet, hogy ezért ürülnek ki szép lassan templomaink?

Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből! De ha nem tenné is, tudd meg, ó, király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt. Dán 3,17–18 (Róm 8,34; Jn 14,7–14; 1Móz 31,1–7.14–32) Martin Niemöller egykori német tengerésztiszt, majd evangélikus lelkész, a dachaui koncentrációs tábor túlélője után szabadon: amikor jöttek a nácik, és elvitték a kommunistákat, hallgattam, mert nem vagyok kommunista. Amikor jöttek, és elvitték a zsidókat, hallgattam, mert nem vagyok zsidó. Amikor jöttek, és elhurcolták a katolikusokat, hallgattam, mert én evangélikus vagyok. És amikor a végén értem jöttek, már nem volt senki, aki szólt volna értem. – Adjon nekünk bátorságot az Isten, hogy ki tudjunk állni mellette, és minden helyzetben megálljunk hitünkben. És ne hallgassunk, amikor kiáltani kell!

Lupták György