Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Igét hirdetni nem csak lelkészek tudnak, nem is csak ők szoktak. Akik megfordultak a fóti Mandák Otthonban Kiss János gondnoksága idején, biztos, hogy meghatározó emlékeket őriznek reggeli és esti áhítatokról, sőt sokan vannak, akiknek a fóti civil igeszolgálat alapvetően befolyásolta az életüket. Kiss János nem végzett teológiát, nem volt lelkész. Sok más név is elhangozhatna, ha civil igehirdetők emlékezetes és áldást hordozó tevékenységére akarnánk emlékezni. Nagyon jó lenne, ha nem csökkenne egyházunkban azoknak a civileknek a száma, akik ajkán megszólal az életet hordozó evangélium.

Az igehirdetés azonban – túl a személyes adottságokon és elkötelezettségen – mégiscsak egy szakma, amelyet tanulni lehet és kell. Négy csokorban szeretném összefoglalni az igehirdető megszerezhető szakmai ismereteit.

Az első csokor a teológiai ismereteket tartalmazza. Mindenekelőtt azt az evangélikus sajátosságot, hogy az ordináció a nyilvános igeszolgálatra és a szentségek kiszolgáltatására történik. Isten népének, családjának egy tagja maradtam, amikor lelkésszé avattak, nem kerültem más kategóriába, csak az lett a feladatom, hogy nyilvánosan, foglalkozásszerűen hirdessem az igét. Luther ezt így mondja: az igehirdető olyan mesterember, akinek szerszáma az Isten igéje.

A teológiai tanulmányok megismertették velem azt a környezetet, amelyben az ige elhelyezkedik. Ez bibliai, dogmatikai és történeti ismereteket egyaránt jelent, és megtanítja, hogy az adott ige nem önmagában áll, hanem sokféle összefüggésbe ágyazódik. Ennek felismerését az ember sokrétű szakmai képzés eredményeképpen kapja.

Megtanultam érteni az igét. Luther számára összetartozik a teológia, az igazi tanítás és az igehirdetés. A hivatásos igehirdető nem prédikálhat tanulás nélkül, teológia nélkül, állandóan frissített tartalmi ismeretek nélkül. A lelki és az értelmi követelmény nem válik el egymástól, főként szemben nem áll egymással, hanem kiegészíti, feltételezi és gazdagítja egymást. Ez a tipikusan evangélikus teológiai szemlélet késztet arra, hogy gyanakodva kapjam fel a fejem, amikor valaki egymással szemben kijátssza a lelki és az értelmi gazdagságot.

Kommunikációs alapismereteket is elsajátítottam teológiai felkészülésem alatt. Megtanultam, hogyan kell egy bizonyos tartalmat úgy átadni, hogy az érthető és megragadható legyen a hallgatók számára. Megismertem a szóbeli műfaj sajátosságait: mennyit, milyen tagolásban, mennyi ismétléssel kell elmondanom ahhoz, hogy jól megjegyezze, magával vigye a gyülekezet. Tudom, hogy hárman írjuk a prédikációt: az igehirdető, a hallgatók és a Szentlélek, aki megvilágosítja az értelmet, és életre kelti az elhangzó szót. Egy prédikáció hangzik a szószékről, de annyit visznek haza, amennyien részt vettek az istentiszteleten.

Mint igehirdető megtanultam bánni a saját személyiségemmel. Nekem ugyanúgy szól, és rám ugyanúgy vonatkozik az ige, mint minden hallgatóra. Ugyanakkor nem az a feladatom, hogy elmondjam a gyülekezetnek, ami engem pillanatnyilag leginkább érdekel és foglalkoztat, hanem hogy Isten igéjét tolmácsoljam, ez a szempont pedig tárgyszerű szemléletet követel.

Önfegyelmet tanultam. Nem akkor kell prédikálnom, amikor a legjobban rá vagyok hangolva erre a feladatra, hanem akkor, amikor a harang megszólal. A szakmai ismereteim emelnek át az ebből adódó nehézségeken.

És végül: technikai ismereteket is szereztem. Tudom, hogy rontják egy igehirdetés hatását a rosszul szerkesztett mondatok, az egyhangú tónus, a rossz gesztusok, a kontrollálatlan arckifejezés vagy hanglejtés. Aki arra adja a fejét, hogy nyilvánosan beszéljen, annak technikai ismereteket is szereznie kell. Mert ami kedves bakizás egy civil szónoktól, az bosszantó és hatást rontó hiba a professzionális prédikátor részéről.

Muntag Andor idézi egy írásában Luther szavait a jó igehirdetőről. „Az a jó igehirdető, aki ezt a rendet megtartja: először, hogy tanuljon meg fellépni, azaz hogy legyen igazi, isteni elhívatása. Másodszor, hogy tanuljon meg egy ideig (a szószéken) fent maradni, azaz legyen tiszta és őszinte a tanítása. Harmadszor, hogy tanuljon meg onnan ismét lejönni, azaz ne órák hosszat prédikáljon.”

A civil igehirdető a szívéből és a józan értelméből beszél. Fontos, hogy ez a hang továbbra is jól hallható legyen egyházunkban. A hivatásos prédikátor mindehhez hozzáteszi a szakmai ismereteit is. Mégpedig olyan ismereteket, amelyeket valóban holtáig frissíteni, újítani és karbantartani kell. Fontos, hogy egyházunk tagjai és igehirdetői nagyra becsüljék, értékeljék és igényeljék a lelkészek szakmai ismereteit.

Szabóné Mátrai Marianna