Ige+hirdető

„Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem” (Lk 10,16) – Jézus a hetvenkét tanítvány szolgálatba állításakor mondott beszédét zárja ezekkel a szavakkal. Nem lehet kétség: Jézus szerint a küldetésben járó tanítvány a küldőjét képviseli. Az ő nevében szól, amikor Isten országát tanítással vagy szónoki jellegű beszéddel (prédikáció, igehirdetés) hirdeti.

Maga Jézus is ezt tette, amikor az Atya küldetésében járt. Ha úgy hozta a helyzet, tanított. Néha a szálláshelyén összegyűlteket, néha a vándorútján mellészegődött sokaságot. Máskor meg egészen személyes beszélgetésben tanít, mint például Síkár határában, Jákób kútjának káváján ülve (lásd a samáriai asszony történetét) vagy az éjszakai látogatót, Nikodémust fogadva. Amikor pedig arra kínálkozott lehetőség, hogy egy halászbárka fedélzetéről mint úszó szószékről vagy a hegycsúcsról lefelé ereszkedő hullámokban terjedő hang erejét kihasználva szóljon a hallgatására öszszesereglett sokasághoz, akkor összefüggő beszédet mondott. Ilyenkor nem volt lehetőség kérdéseket feltenni, a tizenkettő is legfeljebb utólag, a szálláson faggathatta egy-egy mondatának mélyebb értelméről.

Ha figyelmesen olvassuk az evangélisták feljegyzéseit, egyáltalán nem érezzük erőltetettnek a tanítás és az igehirdetés közötti műfaji megkülönböztetést. A tanító Jézus magyaráz. Mint a jó tanár, ilyenkor azt is megengedi, hogy kérdezzék. Hiszen ez lehetőséget kínál a félreértések tisztázására, segíti a mélyebb megértést.

A prédikáló Jézus viszont hirdet. Kihirdeti Isten országának eljövetelét, „az Úr kedves esztendejét”. Meghirdeti az ezzel beköszöntő új világ rendjét. Amnesztiát hirdet a bűnösöknek, és megtérésre hívja őket. Jól értették ezt reformátor eleink, amikor prédikációjukat nem szentbeszédnek, hanem igehirdetésnek nevezték. Kívánatosnak látom, hogy egyházunkban újra nagyobb hangsúly kerüljön a tanító alkalmakra. Az istentiszteleti prédikáció viszont maradjon meg a szó eredeti értelmében igehirdetésnek!

A tanítás és az igehirdetés közti különbséget tükrözi a reakció is, amellyel Jézusnak szembe kellett néznie. Amikor tanított, ellenségei gyakran egyetértést színlelve közeledtek hozzá. Aztán megpróbáltak belekötni egy-egy mondatába, hogy annak alapján a mózesi törvény megrontásával vádolhassák. Máskor jóhiszeműnek feltüntetett kérdéseikkel próbálták kelepcébe csalni, hogy majd istenkáromlásért megkövezhessék. A prédikáló Jézussal viszont mindig haraggal és nyíltan kimutatott gyűlölettel szálltak szembe. Nem személyes ellenszenv vezette őket, hanem azért haragudtak, amit Jézus hirdetett. Így leplezték le magukat: valójában Istent gyűlölik, aki Jézust a kegyelem evangéliumának hirdetésére küldte. Annak az Istennek a nevében akartak eljárni Jézussal szemben, aki szereti azokat, akiket ők megvetnek és gyűlölnek, és országába hívja az olyan bűnösöket, akikkel ők itt a földön sem lennének hajlandóak egy fedél alatt élni.

Ha a prédikátor hű küldőjéhez, és hitelesen hirdeti a rábízott evangéliumot, akkor minden időben számolnia kell azzal, hogy beszéde hasonló indulatokat gerjeszthet. Ekkor és csak ekkor hivatkozhat Jézus igéjére: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem.” De ha erkölcsi vétségek miatt botránkoztató életmóddal vagy úrhatnám viselkedéssel, gőgös beszéddel vált ki ellenszenvet és elutasítást, nem védekezhet Jézus fenti szavait idézve.

Véghelyi Antal