A hét témája

Marton Tamást, az egyik szervezőt – természetesen – munka közben sikerült „mikrofonvégre kapnom”.

– Már fellélegezhet így, a találkozó vége felé?

– Lassanként igen, bár el kell mondanom: ez egy nagyon intenzív találkozó volt, a teljes ideje mindenestül huszonhat óra, s ebből – most, amikor beszélgetünk – hátravan még néhány. Az első nagy „fordulópont” mindig az érkezés, a regisztráció, a szállás, étkezés szervezése, elosztása. Még most, a második nap delén is folyik regisztráció, sokan ugyanis csak a mai napra érkeztek meg gyülekezeti buszokkal, gépkocsikkal, tehát még mindig vannak új emberek, új kérdések és új problémák, megoldandó feladatok…

– Az első találkozó óta eltelt tíz év alatt bizonyára komoly szervezési tapasztalatokra tett szert, amelyeket az idén is tud kamatoztatni. Éri még egyáltalán meglepetés…?

– Valóban rengeteg tapasztalatot szereztem minden egyes evangélikus találkozón. Új problémákkal persze mindig szembesül az ember, de a stáb valamennyi tagja nevében azt mondhatom, mindenből szeretnénk tanulni. Igyekszünk felkészülni a típusproblémákra; fontos, hogy ugyanazokba „ne fussunk bele” újra meg újra. De mindent képtelenség kiküszöbölni, előfordul, hogy belemegyünk ugyanabba a zsákutcába.

– Például?

– Általában gondot okoz a jelentkeztetés, így volt ez most Pakson is. Fontos, hogy olyan időpontot válasszunk az előzetes jelentkezés határidejének, hogy az a jelentkezőknek se legyen túl korai, de még mi is időben megtudjuk, körülbelül hány résztvevő várható, hány főre kell ebédet rendelni, mennyi szállást kell foglalni, mekkora termeket szükséges bérelni, s a számok birtokában érdemben tárgyalhassunk a vállalkozókkal. Sajnos idén még a május végi időpont is korainak tűnt; a résztvevők hatvan-hetven százaléka az elmúlt két hétben küldte el a jelentkezését… Ez bizony nehezíti a szervezést és meg is drágítja.

– Hány fős csapat dolgozott azon, hogy minél gördülékenyebben menjen minden?

– Több szinten folyt a munka. Január elején egy hat-nyolc fős csapat ült össze, kitalálni a témát, felkérni az előadókat, és így tovább. Párhuzamosan itt Pakson is megalakult egy stáb, így egy hónapon belül már húszan-huszonöten dolgoztunk együtt. Most, a végére pedig körülbelül száztízen vagyunk – nagyrészt paksiak. Minden helyi munkát ők végeznek. A pesti stáb mintegy hat-nyolc fő.

– Szervezőként részt vehetett-e a programokon? Volt-e ideje, hogy a feladatai mellett gondtalanul átadja magát a találkozás örömének, akár egy kicsit is?

– Sajnos hosszasabban részt venni rajtuk nem volt lehetőségem. Ha pedig esetleg egy fél órára be tudtam menni, akkor is olyan szemmel néztem, hogy lássuk, minden rendben megy-e, szükség van-e bármilyen segítségre, kell-e valamit intézni… Tehát nekem egy evangélikus országos találkozóból inkább az arcok maradnak meg, azoké, akikkel tíz-tizenöt-húsz éve találkoztam, akikkel együtt szerveztük a korábbi találkozókat, és persze akik hozzám fordultak különböző problémákkal, amelyekre megoldást vártak. A legszebb emlékként azoknak az arcát őrzöm meg, akik örömmel távoztak, akik jól érezték itt magukat, akiknek az ügyes-bajos gondját sikerült megoldani. Lehet, hogy négy, hat vagy tíz óra alatt, de végül sikerült – nos, ekkor érzem én is elégedettnek magamat. Ez a jutalma a sok szervezésnek, fáradozásnak.

– Van-e már terve, ötlete – akár csírájában – a következő evangélikus találkozót illetően?

– Igen, van.

– De még titok?

– Igen (nevet).

Kőháti Dóra