Szószóró

Bár a találkozó programfüzetéből tudni lehetett, hogy a Duna-parti sétány egy utcamisszió helyszínéül is szolgál, az élet úgy hozta, hogy néhány résztvevő „műsoron kívül” tett bizonyságot hitéről.

Tudni kell, hogy a város egyetlen szállodája a helyi diszkó tőszomszédságában található, ahol minden hétvégén hajnali négyig szól a meglehetősen hangos talpalávaló. Hogy ez nem szerencsés konstelláció, azt mind a szállóvendégek, mind a fiatalok, megtapasztalhatták a szombatra virradó éjszakán. Hajnali két óra körül ugyanis a vendégek kérésére a diszkó abba-, az ifjúság pedig zene nélkül maradt. A fiatalok közül néhányan még így is „kitartottak”, és körülbelül egy órával később a pincesor felől szállodájukba igyekvők kicsiny csapatának panaszolták el a rajtuk esett sérelmet. Szidták is rendesen a szállodában alvó papokat, merthogy tudomásuk szerint valami egyházi találkozó résztvevői nehezményezték a menő „tuc-tuc” zenét.

Mit tehet ilyenkor a megszólított egyháztag? Például azt, hogy bevallja: tulajdonképpen ő maga is pap, s ha az egyetemes papság mibenlétéről nem kezd is el értekezni, megnyugtatja az ifjakat, hogy – pap létére – legalább úgy szereti a jókedvet és a vidámságot, mint ők. Mert attól, hogy valaki mindennél fontosabbnak tartja az Isten ügyét, még akár a pincesoron is jól érezheti magát.

A rövid diskurzus eredményét hamarosan a szállóvendégek is megtapasztalhatták. A nyitott erkélyajtókon keresztül hallhatták, amint a fiatalok ekképp búcsúznak: „Éljen a Vatikán! Most már aludhattok! Remélem, legközelebb ti is táncoltok…”

És ezzel végre tényleg elcsendesedett a környék. Igaz, azért maradt még téma a legközelebbi alkalomra is. Például a felekezeti különbségek mibenlétét illetően.

B. Zs.