Napról napra

Akinél jó földbe hullott, az hallja és érti az igét, és terem. Mt 13,23 (Ézs 55,10–11a; Lk 6,36–42; Róm 14,10–13; Zsolt 107,23–43) Nemrég ért véget az ötödik országos evangélikus találkozó. Igehirdetések, Jézus közelsége, nagy közös beszélgetések, találkozások, egymás hitének megerősítő megtapasztalása – vajon kiben terem majd gyümölcsöket, s ki az, akit nem lendít semerre? Kiben hogyan és meddig rezonálnak majd az átéltek? Reméljük, hogy sokan vannak, akiknél jó földbe hullott a mag! De mit tehetek azért, hogy a föld jó legyen? Igen sokat! Mindenekelőtt imádkozhatok, hogy Isten térítsen meg önző utaimról, hogy halljak, értsek, s azután teremjek.

Egy zsinagógai elöljáró ment Jézushoz, leborult előtte, és így szólt: „A leányom most halt meg, de jöjj, tedd rá a kezed, és élni fog.” Jézus felkelt, és követte őt tanítványaival együtt. Mt 9,18–19 (Zsolt 102,18; Lk 5,17–26; 1Móz 47,1–12) A halál tényét mindenkinek el kell fogadnia. De mi azt is tudhatjuk immár, hogy van, aki nagyobb és hatalmasabb a halálnál, aki legyőzte a halált. Tehát nem mindegy, hogy minek tekintjük a halált: úgy gondolunk-e rá, mint mindennek a végére, avagy tudatában vagyunk annak, hogy az elmúlással kapcsolatos félelmeinket, szorongásainkat letehetjük Jézus Krisztus kezébe. Élni fogunk, ha ő „ráteszi a kezét” életünkre, ahogyan Jairus lányára tette: örök életre és üdvösségre vezet, nála leszünk életünkben, halálunkban.

Jóságos lelkedet adtad, hogy értelmessé tegye őket. Neh 9,20a (Jn 14,16; Neh 9,1–3.29–36; 1Móz 47,27–31) Izrael népének bűnbánó imájából való ez a rész, de mi is őszintén elmondhatjuk: egyéni sorsunk, egyházunk, hazánk Isten jóságos Lelke nélkül nem lenne megtartva. Több formája lehetséges az értelmes életnek, de valódi kiteljesedésünk a hit által, a Szentlélek megújító ereje által következik be. Izrael sokszor mégis elfordult, fellázadt Istene ellen. Hogy Isten nem fordult el tőlük, amint tőlünk sem, az kegyelem.

Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak! Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza! Zsolt 126,5–6 (Mt 5,4; Mk 11,/20–21/22–26; 1Móz 48,1–22) Egy ősi közmondás lehet a zsoltárvers alapja. Az aratás, a szép termés begyűjtése igen nagy ünnep, ok a hálaadásra. A városi ember talán nem is tudja, fel sem fogja, milyen nagy csoda, ha a magból kikel a vetés, ha az egész éves munkát megkoronázza az aratás! Áldásért Istenhez fordulni minden ügyünkben lehetséges, sőt szükséges. A kérés hitből fakad: hogy Isten ki tudja hozni a rosszból is a jót, s a jóból a még jobbat.

Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Mt 20,15 (Dán 7,14; 1Kor 12,19–26; 1Móz 49,1–28) Zavarba ejtően frappáns kérdés… A szőlőmunkások történetéről van szó: miért kap ugyanannyi bért a nap végén felfogadott, mint a kora reggeltől dolgozó – holott kinek-kinek a megállapodás szerinti bért fizeti ki a gazda, tehát nem rövidül meg senki? Vajon nekünk is rosszul esik, ha az, aki „később” áll Isten szolgálatába, mégis megkapja azt – az örök életet –, ami, úgy hisszük, nekünk inkább, nekünk jobban jár…? De milyen alapon…?

Pál írja: A Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. 2Kor 12,10 (Hab 3,19; Lk 23,17–26; 1Móz 49,29–50,14) Pál apostol leveleiből tudjuk, milyen szenvedéseken ment át, és hogy soha nem a könnyebbik utat választotta. Szolgálatára tekintett – amit Krisztusért tennie kellett, azt tette. Öröme telt az üldözésben is – hihető ez, amikor egészen más érzéseket társítunk az örömhöz?! Igen, de csak ha a „Krisztusért” szót nem hagyjuk ki a mondatból! Az erő és erőtlenség ilyen módon való megfogalmazása sokunknak jelenthet vigasztalást. Isten tervében mind benne vagyunk, célja van velünk.

Az Úr látja az ember útjait. Péld 5,21 (Róm 12,1; 2Kor 13,10–13; 1Móz 50,15–26) Ijesztő vagy megnyugtató érzés-e ez a számunkra? Már-már hozzászoktunk ahhoz, hogy minden lépésünket térfigyelő, rejtett, biztonsági kamerák – és így tovább – kísérik. S ezt nem szeretjük. Úgy vélem azonban, ha Istennel olyan őszinte kapcsolatban vagyunk, amelyben fel tudunk előtte tárni bizalommal minden rosszat, gyengeséget, elkövetett bűnöket, rossz napokat is, meg persze a jót, az örömet is megosztjuk vele, akkor ez az ige nem félelmet kelt. Épp ellenkezőleg: erőt adhat a tudat, hogy van valaki, akinek a szeretetében, gondviselésében nem kell kételkednünk.

Kőháti Dóra