A hét témája

Mivel az elmúlt hetekben több ismerős is megállított, és afelől kérdezett, hogy mit tudok Paál Gergely készülő előadásáról, érdeklődéssel utaztam Paksra. Nem mondanám, hogy csak ezért, de péntek délután a közlekedési viszonyok minden egyéb tervet keresztülhúztak.

A művelődési ház nagytermében néhány köszöntő és bemutatkozó szó után kezdődött el a produkció. Gáncs Péter püspök vaskos vásári komédiát ígért a nézőknek, a végén katarzissal. Bevallom, számomra egyiket sem nyújtotta. A túl hosszúra sikerült előadás alatt az ismert bibliai történet elevenedett meg, igaz, korunkra aktualizálva és némi „többlet happy enddel”: nemcsak az apa békél meg fiával, hanem a két testvér is egymással.

Hogy Castellano de Castellani szövege nem hatott „középkorinak”, az leginkább Tandori Dezső fordításának tudható be, amelyen utóbb alig egy-két szót változtattak. A szokatlan interpretáció okán azonban valahogy mindvégig kettősséget éreztem: nem tudtam eldönteni, hogy amit látok, az komédia vagy paródia. Bár mitől is lehetne komikus a tékozló fiú története? Akkor már inkább gyarlóságunk gúnya, csakhogy tele közhelyekkel. Ám ha a darab nem ütötte is meg egy jobbfajta vásári komédia színvonalát, mindez azért nem kisebbíti a társulat érdemét, tagjainak bizonyított tehetségét.

A színpadon a színészek nem szólalnak meg. Mozdulataikat – a játékot – előre felvett szöveg kíséri (playback). Csak néha hangzik el élőben egy-egy „betétdal”, bár számomra ezek az operettáriák és nóták inkább zavaróak voltak, mint szórakoztatóak. A némajáték persze nem véletlen. A Színházi és Filmművészeti Alapítvány tagjai között ugyanis süketnémák is vannak. Az előadás során azonban mindez legfeljebb sejthető. Időnként a tékozló fiú testvére „jelel”, de hogy közülük ki a „sérült”, azt a nézőtérről legfeljebb találgatni lehet.

A hat szereplő közül hárman – Tóth Anita, Beszterczey Attila és a címszerepet alakító Paál Gergely (a darab rendezője) – hivatásos színészek. Napsugár Anna jeltáncművész, egy nemrégiben született művészeti ág első magyar képviselője, Tóth Gergő animátor, Popele Róbert pedig rajzfilmkészítő, és színészként ebben a darabban próbálta ki magát először.

Mindebből – ahogyan említettem – az egyszeri néző szinte semmit sem észlel. Az előadás gördülékeny, a mozdulat és a háttérhang tökéletes szinkronban van, a sérültek és „egészségesek” tökéletesen működnek együtt. Az alapítvány munkájában egyesül a két világ, áthidalva azt a szakadékot, amelyről – esélyegyenlőség címen – a mindennapokban annyit beszélünk. Pakson láthattuk, hogy a megoldás néha egészen egyszerű: csak kezet kell tudni nyújtani, vagy a kinyújtott kezet megragadni. A többi talán megy majd magától is…

A színpadi történetben azonban mindvégig ott egy láthatatlan kéz is. Van, aki folyamatosan érzi ezt magán, van, aki elutasítja. Tékozló fiúnknak a pokol bugyrait kell megjárnia ahhoz, hogy észrevegye ezt a segítő, hazaterelő kezet. A tanmese akkor nemesül át a színpadon is példázattá, amikor a megtért fiú apja kimondja, hogy „az embert, ha nem gondol Jézusára, az ördög megkísérti végül”.

Csakhogy ez a darab végi közhely akkor is közhely, ha keresztény közhely. Néha szemünk előtt lebeg, s aszerint élünk, máskor meg… Nos, ilyenkor azért talán még egy színházi emlékeztető is jól jön a tékozló fiúról.

Veres Emese-Gyöngyvér