A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Mivel az elmúlt hetekben több ismerős is megállított, és afelől kérdezett, hogy mit tudok Paál Gergely készülő előadásáról, érdeklődéssel utaztam Paksra. Nem mondanám, hogy csak ezért, de péntek délután a közlekedési viszonyok minden egyéb tervet keresztülhúztak.

A művelődési ház nagytermében néhány köszöntő és bemutatkozó szó után kezdődött el a produkció. Gáncs Péter püspök vaskos vásári komédiát ígért a nézőknek, a végén katarzissal. Bevallom, számomra egyiket sem nyújtotta. A túl hosszúra sikerült előadás alatt az ismert bibliai történet elevenedett meg, igaz, korunkra aktualizálva és némi „többlet happy enddel”: nemcsak az apa békél meg fiával, hanem a két testvér is egymással.

Hogy Castellano de Castellani szövege nem hatott „középkorinak”, az leginkább Tandori Dezső fordításának tudható be, amelyen utóbb alig egy-két szót változtattak. A szokatlan interpretáció okán azonban valahogy mindvégig kettősséget éreztem: nem tudtam eldönteni, hogy amit látok, az komédia vagy paródia. Bár mitől is lehetne komikus a tékozló fiú története? Akkor már inkább gyarlóságunk gúnya, csakhogy tele közhelyekkel. Ám ha a darab nem ütötte is meg egy jobbfajta vásári komédia színvonalát, mindez azért nem kisebbíti a társulat érdemét, tagjainak bizonyított tehetségét.

A színpadon a színészek nem szólalnak meg. Mozdulataikat – a játékot – előre felvett szöveg kíséri (playback). Csak néha hangzik el élőben egy-egy „betétdal”, bár számomra ezek az operettáriák és nóták inkább zavaróak voltak, mint szórakoztatóak. A némajáték persze nem véletlen. A Színházi és Filmművészeti Alapítvány tagjai között ugyanis süketnémák is vannak. Az előadás során azonban mindez legfeljebb sejthető. Időnként a tékozló fiú testvére „jelel”, de hogy közülük ki a „sérült”, azt a nézőtérről legfeljebb találgatni lehet.

A hat szereplő közül hárman – Tóth Anita, Beszterczey Attila és a címszerepet alakító Paál Gergely (a darab rendezője) – hivatásos színészek. Napsugár Anna jeltáncművész, egy nemrégiben született művészeti ág első magyar képviselője, Tóth Gergő animátor, Popele Róbert pedig rajzfilmkészítő, és színészként ebben a darabban próbálta ki magát először.

Mindebből – ahogyan említettem – az egyszeri néző szinte semmit sem észlel. Az előadás gördülékeny, a mozdulat és a háttérhang tökéletes szinkronban van, a sérültek és „egészségesek” tökéletesen működnek együtt. Az alapítvány munkájában egyesül a két világ, áthidalva azt a szakadékot, amelyről – esélyegyenlőség címen – a mindennapokban annyit beszélünk. Pakson láthattuk, hogy a megoldás néha egészen egyszerű: csak kezet kell tudni nyújtani, vagy a kinyújtott kezet megragadni. A többi talán megy majd magától is…

A színpadi történetben azonban mindvégig ott egy láthatatlan kéz is. Van, aki folyamatosan érzi ezt magán, van, aki elutasítja. Tékozló fiúnknak a pokol bugyrait kell megjárnia ahhoz, hogy észrevegye ezt a segítő, hazaterelő kezet. A tanmese akkor nemesül át a színpadon is példázattá, amikor a megtért fiú apja kimondja, hogy „az embert, ha nem gondol Jézusára, az ördög megkísérti végül”.

Csakhogy ez a darab végi közhely akkor is közhely, ha keresztény közhely. Néha szemünk előtt lebeg, s aszerint élünk, máskor meg… Nos, ilyenkor azért talán még egy színházi emlékeztető is jól jön a tékozló fiúról.

Veres Emese-Gyöngyvér

::Nyomtatható változat::