A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP – Ézs 43,1–7

A Szentháromság ünnepe utáni hatodik vasárnap évről évre keresztségünkre emlékeztet.

„De most így szól az Úr, a te teremtőd (…): Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód!” – a babiloni fogságból való hazatérést hirdető próféta Isten vigasztaló szavával bátorítja így népét. Mi szükség erre? Hiszen a szabadulás, a hazatérés lehetősége igazi örömhír! Aki ilyen hírt hall, annak ujjongania kell!

A hetven éve fogságban élő nép számára ez nem volt ilyen egyszerű. Az őseik földjéről elhurcolt generáció azóta kihalt. Akikhez a próféta szól, már a fogságban születtek. Sokuknak már a szülei is. A második és harmadik generáció már Babilont tekintette otthonának. Az őseik földjére való visszatérés számukra nem annyira hazatérést jelentett, mint inkább bizonytalan kimenetelű, veszélyes kalandot. Sokan nem is vállalkoztak rá: inkább Babilonban maradtak. Féltek föladni egzisztenciális biztonságukat. Ne feledjük, a babiloni fogság nem volt hasonlítható az egyiptomi rabszolgasághoz! Nebukadneccár állta a szavát: akinek az óhazában háza volt, annak Babilonban is háza lehetett, akinek szőlője volt, az itt is saját szőlője borát ihatta. Aki szabad volt, szabadként élhetett, aki szolga volt, szolga maradt. Az elhurcoltak közül sokan lettek a birodalom állami tisztviselői, többen magas beosztásban.

A hazatérés lehetőségét csak azok a kevesek fogadták osztatlan örömmel, akiknek nem volt vesztenivalójuk. Isten szemszögéből ők voltak a „maradék”, a „szent mag”, akik az ősök földjét újra benépesíthették. Ők örömmel keltek útra, és ha előbb nap perzselte sivatag homokján kellett is menetelniük, majd áradó folyókon kellett átkelniük, ha egyszer tűz, másszor víz fenyegette is életüket, félelmeikkel szemben erőt merítettek az ígéretből: mindvégig velük lesz az Isten, és minden veszedelemből kimenti őket.

A keresztség nem emberi cselekedet, hanem Isten cselekvése rajtunk. Joggal állítja Luther a Nagy kátéban: „Akit Isten nevében keresztelnek, azt nem emberek, hanem maga Isten kereszteli: emberi kéz végzi, de valóságban Isten saját cselekedete az. (…) Hogyan is tehetnénk Isten cselekedeténél nagyobb cselekedetet?” Lehetetlen. „Miért? Azért, mert a személy nemesebb és jobb. Itt tehát nem a cselekedet szerint kell értékelni a személyt, hanem a személy szerint a cselekedetet, mert az tőle kapja nemes rangját.” (Prőhle Károly: Luther Márton négy hitvallása, 232–233. o.) Isten a keresztségben személyesen részesít a megváltásban, amelyet Jézus Krisztus kereszthalálával a világ minden bűnét hordozva szerzett. Ezért a keresztelés megtörténte után a lelkész joggal mondhatja el a megkeresztelt fejére tett kézzel az ézsaiási igét: „… így szól az Úr, a te teremtőd…: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” A keresztségben valóban ez a legfontosabb. A megkeresztelt ember élete Istené. Nem önmagáé, nem másoké, nem a világé, nem ismeretlen és bizonytalan szándékú, félelmetes, emberfölötti hatalmaké, hanem egyedül Istené. De ez elkötelezést is jelent!

A keresztségre emlékeztető vasárnapon vessünk számot: hányszor akartuk, akarjuk Istentől önmagunk számára, saját céljainkra visszaigényelni az életünket. Hányszor nem engedtük, hogy Isten tovább vezessen az úton, hányszor akartunk életünk vagy éppen hitünk egy-egy számunkra kedves állomásán letáborozni, sátrat verni vagy házat építeni… A vándor a cél felé vivő úton soha nem épít házat, amelyben életre szólóan berendezkedne. A hajós sem vet évekre horgonyt a tenger közepén, hanem amint teheti, igyekszik tovább a rév felé.

De a keresztség nemcsak kötelez, hogy Isten akaratát követve szüntelenül haladjunk, hanem az ézsaiási prófécia második részébe foglalt ígéretet is magában rejti: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened…” Ebben az ígéretben mindaddig bátran bízhatunk, amíg nem feledkezünk meg róla, hogy vándorok vagyunk. Akkor Isten velünk lesz az úton, és oltalmában se víz, se tűz nem ragadhat el bennünket, se most, se azon az órán, amikor utunk az „ismeretlen tartományba” torkollik, amikor porból vett testünket vissza kell adnunk a pornak.

Isten akkor is velünk lesz, mert meg vagyunk keresztelve, és az övéi vagyunk. Ha pedig övéi, akkor semmit sem tagad meg tőlünk: örök életében is részesít Jézus Krisztusért, a mi Megváltónkért.

Véghelyi Antal