Keresztény szemmel

Néha aggódom a múltért. Valamikor középiskolás koromban kezdődött az egész, amikor Orwell 1984 című regényét először olvastam végig – a diktatórikus gondolkodásmódról, amely nemcsak a jövőt falja fel, hanem a múltat is, hogy fel tudjon mutatni valamit létének igazolására. A könyvet felidézve szinte most is hallom a serényen kattogó nyomdagépeket, melyeken rendületlenül nyomják újra a régi, de naponta átszerkesztett újságokat, mert megváltozott a hatalom vélekedése arról, mi és hogyan is történt „valójában” évtizedekkel, évszázadokkal korábban. Csak tudjon ezzel lépést tartani mindenki, aki nem akar megengedhetetlen és üldözendő emlékeket őrizni – ahogy Orwell látta – 1984-ben…

„A múltat végképp eltörölni” – harsogott nálunk is évtizedeken át a lelkesítő jelszó, s mintha még ma is elegendő lenne gyorsan körbesimítani a bűvészcilinder karimáját, hogy hipp és hopp: elnyelje a nem kívánatos emlékeket. Megrendelésre aztán mindig akad valaki arra is, hogy ezt teljes meggyőződéssel az események más értelmezésének nevezze. S a ma már alig kattogó nyomdagépek is többnyire hűségesen teljesítik a feladatot a lelkesült terjesztésben: „a múltat másképp eltörölni”. Csakhogy lehet-e csupán egy új értelmezéssel megváltoztatni azt, ami történt? Szabad-e a valóságos eseményeket kedvünk szerint kihagyni, válogatni, esetleg átformálni a kívánatos összkép érdekében? Más szóval: rendjén van-e, hogy ma nehéz megmondani, milyen is lesz a múltunk jövőre?

Nemrég adták hírül amerikai tudósok, hogy az agykutatás újabb eredményeként a kellemetlen múltbeli emlékek kitörölhetők lesznek. A felfedezés szerint azonosítható az emberi agynak az a része, ahol ezek a negatív információk raktározódnak, s amelynek működését az ember visszaszorítani igyekszik.

Ezzel persze a tudomány semmi mást nem tett, mint hogy igazolta, amit eddig is tudtunk: az ember menekül bűnei és szorongató emlékei elől, és életben maradása érdekében szabadulni igyekszik tőlük. Csupán azt nehéz belátni, miként is lehetne ezeket, mint egy számítógép memóriájából az adatokat, egyetlen gombnyomással kitörölni! S ha a bűnök nyomát el lehetne is mosni az agyban, vajon a következményeik is varázsütésre eltűnnének-e a világból?

Úgy tűnik tehát, hogy a múlt, az emlékezés gyógyulása továbbra is azon az úton a leghatékonyabb, amelyet a Szentírás évezredek óta hirdet, s amelyet nem úgy ismerünk, hogy a történtek átértelmezése vagy eltagadása, hanem úgy, hogy bűnbánat és bűnbocsánat. Ezért megrázó a mai világban is József Attila egyenes szava: „Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani.”

Ezért szükségünk van az emlékezésre, szükségünk van olyan emberekre, akik következetesen tartják magukat ahhoz, ami történt. Országunk viharos történelmében a biztonság egyik erőssége, ha az erre hivatottak őrködnek a történelmi igazodási pontok épen maradása fölött. Mert az igazságra való emlékezés éppen az emberi méltóság egyik legfontosabb vonása, amely összekötheti, sőt hasonlóvá teheti az embert az őt alkotó Istennel – hiszen Isten mindent a maga valóságában ismer. Afelől persze nem lehet kétségünk, hogy a színtiszta igazságot csupán ő ismeri, az azonban mindig emberi bukásunk kézzelfogható jele, ha saját boldogulásunk, világképünk, kényelmünk vagy dicsőségünk miatt képesek vagyunk szándékosan mindent összemosni, eltagadni vagy ködbe burkolni.

Az ókori Róma egyik rettegett büntetési formája volt az úgynevezett „damnatio memoriae”, amikor az elítélt ember létezésére vonatkozó minden adatot, utalást és jelzést kitöröltek mindenhonnan. Ezzel mintegy törölték a valaha is éltek köréből, mintha nem is lett volna sohasem. S éppen ez a mindenkori ember legfőbb rettegése: semmivé válni, mintha léte vagy nemléte teljesen mindegy volna.

Milyen megdöbbentő a Szentírás vigasztalása, hogy Isten ezzel szemben emlékezetébe vési az embert, számon tartja a mennyei könyvekben, emlékezik mindnyájunkra úgy, amint vagyunk: negatív és pozitív oldalunkkal együtt! Az ókori történész álma, hogy mindez „harag és részrehajlás nélkül” ítéltessék meg, csak Krisztus előtt válhat majd valóra irgalmas és igaz megítélésben. Addig azonban nemcsak elegendő, de szükséges és elkerülhetetlen harc is, hogy az életben maradás érdekében a múltat be kell vallani.

Korányi András