Egyházunk egy-két hete

A karaván négy szekérrel indult négynapos, rövidke, de messzire ható útjára. Az egyiken a test cselekedetei – amint a Galata levélben áll: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók – utaztak; a másikon a Lélek gyümölcsei, úgymint szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek a reggeli és az esti áhítatokon kerültek kifejtésre, ha tetszik, „terítésre”.

A harmadik szekérről egy bibliatanulmány-sorozat került elő Én és a házam népe (felelősség), Én és az ellenségem (átok-bosszú), Én és a főnököm (engedelmesség) címmel. A negyedik szekér szellemi rakománya a cigányság kultúráját volt hivatva közelebb hozni az utazókhoz – tábortűz mellett autentikus népzenével, mesemondással (kár, hogy a mesemondónak a hatvanfős hallgatóság láttán inába szállt a bátorsága) és előadások formájában.

„Honnan jöttek, merre tartanak?” címmel dr. Kovalcsik Katalin népzenekutató elsősorban a zenén keresztül próbálta felvázolni a cigányság hallatlanul változatos kultúráját, önkifejezését, a múltból a jelenbe való érkezését, egyben felmutatva az alkalmazkodni tudásban a jövőt, majd dr. Say István, a Tolna Megyei Általános Művelődési Központ Pedagógiai, Kulturális Intézetének igazgatója széles látókörrel, bölcsességgel felépített és főképp szeretettel átitatott előadása vizsgálta végig külön a cigányság és külön a többségi lakosság szempontjából, hogy teher avagy ajándék-e a cigány lét, illetve jelenlét a társadalomban. A szellemi, lelki ekhós szekerek zegébe-zugába belefért még kézművesség, egy szekszárdi múzeumlátogatás és egy orgonahangverseny is.

Kik voltak a vándorlás résztvevői? Az ország több gyülekezetéből vártak a szervezők cigány és nem cigány testvéreket, sőt még Kárpátaljáról is, végül „csak” Nógrád, Szabolcs-Szatmár megyéből és Budapestről érkeztek. Természetesen megmozdult a helyi és a környékbéli cigányság is. A jelenlévők közt volt kétdiplomás cigány asszony, nevelőotthonban felnőtt festőművész, néhány osztályt végzett háztartásbeli, tizenkét gyermeket becsületben felnevelő, kisimult arcú, békességet és jóságot sugárzó egyszerű asszony, aki a világ legtermészetesebb módján vágta rá egy Babits-idézettel kapcsolatban a szerző kilétét tudakoló kérdésre a helyes feleletet, merthogy „szeret olvasni”! És elhangzott sok megrendítő bizonyságtétel az élő Jézus munkálkodásáról, szabadító erejéről, szívesen és hosszan dicsérték a résztvevők az Urat gitár-, kanna- és szájbőgő-kísérettel (új idők új jeleként keresztény cigány énekekkel – horribile dictu: még a templomban is!), és a fekete szemekben sokszor hol könny, hol az öröm fénye csillogott…

A szolgálattevők a következők voltak: Csonka József cigánymissziós lelkész – maga is cigány –, Győrfi Mihály, Karl Jánosné Csepregi Erzsébet, Sefcsik Zoltán, Szeverényi János evangélikus lelkészek; e sorok írója mint alapítványi munkatárs, valamint Orián Géza szociális munkás.

A „vándortábor” Közös asztalként volt megnevezve, ennek megfelelően Jézus ült az asztalfőn, körös-körül pedig romungró, oláh és beás cigányok, valamint nem cigányok – mind megajándékozottak. A jelenlévők a legnagyobbat kapták: közösséget vele és egymással.

Mindez történt július 17. és 20. között egy valamikor színtiszta magyar evangélikus faluban, püspöki székhelyen, a falu alapításának 285., alapító lelkésze, Szeniczei Bárány György halálának 250. évfordulóján Sárszentlőrincen. Bizony, a korok változnak, Isten viszont kortalan, és szeretete korlátlan.

A címbéli kérdés leszögezhető kijelentéssé vált a felszögelt Jézusban: a cigányság ajándék…

Bakay Péter