A hét témája

Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című falfestménye közismertnek mondható, ám személyesen nem sokan keresik fel, hiszen nem egy ismert, nagy múzeumban, hanem egy kolostorépületben (Santa Maria delle Grazie, Milánó) található, ahova a legtöbb turista nem jut el. Számomra ez a csodálatos alkotás felejthetetlen, visszatérő élményt jelent. Legelső nyugat-európai utazásunkkor felkereshettük, hosszan gyönyörködtem a képben, és azóta is valahányszor úrvacsorát veszek, megjelenik a kép a lelki szemeim előtt.

Mit jelent számomra ez a festmény? Jézus utolsó estéjét tölti tanítványaival. Fel akarja készíteni őket a közeli és a távoli jövőre. Arca szelíd, tekintete szomorú, és mielőtt szétosztja közöttük a legegyszerűbb húsvéti vacsorát, egy súlyos mondatot mond: „Bizony, mondom néktek, közületek egy el fog árulni engem.” A tanítványok négy csoportra szakadva szomorúan kérdezgetik tőle: „Talán csak nem én vagyok az, Uram?” (Mt 26,21.22b) Csak Júdás néz mereven és szótlanul Jézusra; később majd ő is felteszi a kérdést. Leonardo mesterien karakterizálja a különböző lelkületű tanítványokat, beleértve Júdást is.

Ez a kérdés bennem is, bennünk is megfogalmazódik minden úrvacsoravétel alkalmával: „Talán csak nem én árullak el, Jézus, életemmel, hibáimmal, vétkeimmel…?” Őszinte önvizsgálat és bűnbánat nélkül az úrvacsoravétel formálissá válhat… Amikor azonban Júdás eltávozik, Jézus szétosztja a kenyeret és a bort, és közeli halálára utalva hozzáteszi: „tiérettetek” és „sokakért” történik mindez. A festményen Jézus arcát és kezeit látva mindez hihető és igaz. Másnap majd mindent megértenek a tanítványok. Jézus tudja, hogy ez a tizenegy nagyon különböző ember – újabb tanúkkal kiegészülve – már egységesen azt fogja képviselni, amire ő, a Mester felkészítette őket.

A festmény egy zárt teremben mutatja be a jelenetet. Ma is kutatják, hogy hol is lehetett ez a terem, az utolsó vacsora eredeti helyszíne. Ám az igazán fontos az, hogy ezek a tanítványok pünkösd után szétszéledtek a lakott föld akkor ismert országaiba, hirdették a Jézusról szóló evangéliumot, és gyakorolták az úrvacsorát bűnbánattal, örömmel és hálaadással. Azóta a földkerekség szinte minden pontján élnek keresztények, és vallják: ami nagycsütörtökön, nagypénteken és húsvétkor történt, az érettünk is és sokakért történt, hogy átéljük a bűnbocsánat örömét, a Megváltó közelségét és az üdvösség reményét.

Évtizedek teltek el azóta, hogy láthattam ezt az anyagában kissé megkopott, ám üzenetét, szerkesztését tekintve páratlan, hitet sugárzó mesterművet. Bárcsak mai világunkban is sokan látnák és átélnék ezt az élményt!

Leonardo 1495–97 között alkotta ezt a művét. Luther Márton ekkor tizenkét-tizennégy éves diák volt. Amerika még nem volt felfedezve. Az igazi kulturális értékek azonban időtlenek. A későbbi nemzedékeknek az a feladatuk és kötelességük, hogy megismerjék az előttük éltek örökségét, gondolataikat továbbgondolják, hitvallásaikat komolyan véve továbbadják és új, mai hitvallásokkal gazdagítsák. Az ötszáztíz évvel ezelőtt elkészült műnek ma is érvényes az üzenete.

Szirmai Zoltánné