A hét témája

1986-ban, egy InterRail igazolvánnyal megtett európai körút során jutottam el Firenzébe, s álltam hosszú percekig megrendülten az Uffizi képtárban, a Portinari-oltár középső szárnyán lévő kép előtt. Ott sem és azóta sem találtam jobb kifejezést, amellyel összefoglalhatom akkori érzéseimet, mint a „mozgósító feszültség”.

Először a helyszín kontrasztja nyűgözött le. A kép a világhírű gyűjtemény leglátogatottabb termében van elhelyezve, ahol körben Botticelli és más olasz óriások művei előtt mindig hatalmas tömeg tolong. A déli reneszánsz ragyogó színeitől, a táj és a testek felszabadult kavalkádjától elbűvöltek alig méltatják figyelemre az ónémetalföldi alkotó sarokban, szabad keretben álló, sötét tónusú, biblikus művét.

Másodszor a téma ellentmondásai kötik le a figyelmet. Van der Goes képén nyoma sincs a karácsonyi „idillnek”. Jézuska nem pufók, nem trónol glóriásan, palásttal fedve Mária ölében; a vézna, meztelen kis test – szinte érthetetlenül – a puszta földön fekszik. Sötét ruhás édesanyja és az angyali kar arcáról nem az öröm mosolya, hanem már a jövendő áldozat feletti megrendülés olvasható le. Számos szimbólum erősíti ezt a hangulatot. Ilyenek a levetett saru (szent hely, 2Móz 3,5), előtérben az idegennek tűnő virágcsendélet elemei (a tűzliliom a vér, a sötét kardliliom és a három szegfű a kínzóeszközök, a fehér liliom és a harangvirágok Mária fájdalmának jelképei), a búzakéve (a búzaszem „ha meghal, sokszoros termést hoz”, Jn 12,24).

Ám a ruhátlan gyermek és a gazdagon díszített, liturgikus öltözetet viselő angyali kar különös atmoszférájába szinte „berobbannak” jobbról azok, akik eddig így még soha nem szerepeltek az ismert körben: a pásztorok arca itt valóban borostás, fogazatuk hiányos, kezük érdes. De arcuk derűs, szájuk mosolyra húzódik, kezük imádságra kulcsolódik. Ez az az öröm, amelyért érdemes az áldozatot meghozni; amelyért érdemes ezt a képet mégis e teremben tartani; amelyért érdemes volt elmenni Firenzébe.

A Luther születése előtt néhány évvel készült kép ma számomra valamiképpen a reformáció lényegét fejezi ki. Csendes jel az ember „tökéletességét” fényesen demonstráló kollekció darabjai között. Minden bűnünk és az értük bemutatott áldozat megkerülhetetlen, tragikus valóság; de célba ér, ha a liturgikus kör nem zárja be, hanem azt áttöri mindannyiunk borostás arca, érdes keze, kérges szíve felé…

Cserháti Péter