A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 9. VASÁRNAP – Jer 1,4–10

Isten így küldi népéhez Jeremiás prófétát: „…gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!” (10. vers) Gyökerestül kigyomlálni, kiirtani a régit, és újat plántálni a helyébe – lerombolni a régi épületet, és újat emelni a helyén: hálátlan feladat. A próféta ezt nem lett volna képes véghezvinni. Szerencsére nem is neki kellett véghezvinnie. Neki csak jelképesen és „kicsiben” kellett ilyen cselekedeteket végrehajtania, jelezve, hogy Isten majd „nagyban” fog így cselekedni. Az egész országgal és az egész néppel. Mert választott népe megromlott, és megrontotta az országot is.

A romlás gyökere az egyistenhit feladása volt. Az országban mindenütt szinte egymást érték az áldozóhalmok, ahol a választott nép fiai és leányai a környező, illetve velük együtt élő pogány népek isteneinek mutattak be áldozatot. Emellett az Úr oltárára is elvitték a kötelező évi felajánlást. Az ország trónján egymást követő királyok is hasonlóképpen jártak el.

Persze volt kivétel negatív és pozitív értelemben is. Voltak uralkodók, akik teljesen áttértek a bálványkultuszra, és keményen üldözték az Úr híveinek maradékát. Jósiás király viszont átmenetileg megszüntette az idegen istenek tiszteletét, és helyreállította a Jahve-kultuszt. A királyok többségére mégis a kettősség volt a jellemző: hivatalosan az Urat vallották az ország Istenének, de engedélyezték a bálványkultuszt, sőt maguk is részt vettek benne.

A hit hanyatlásának, a vallási élet megromlásának hamar megmutatkoztak a társadalmi következményei is. Mózes törvénye – a hit mindennapi életet szabályozó tartalma – még azok körében is feledésbe merült, akik a legnehezebb időkben kitartottak az Úr mint egyetlen Isten mellett. A babiloni fogságot megelőző korszakban már rég a múltat jelentette, amikor az Úr törvénye volt az ország alkotmánya. Ennek következtében a korrupció addig soha nem látott méreteket öltött. A bírák pénzért mérték az igazságot. Aki szegény volt, és nem tudott fizetni, pert vesztett, és ezzel nemegyszer házát és mindenét elvesztette. Az ószövetségi nép történelmének ez a sötét korszaka napnál világosabban példázza, hogy a vallás egyáltalán nem magánügy! Ahol elvész a hit, ott nemcsak az egyén erkölcse züllik le, hanem a közmorál is, ami előbb-utóbb a társadalom rendjének bomlásához vezet.

Amikor az Úr mindezt megelégelte, elhívta Jeremiást, hogy igehirdetésével és a rábízott jelképes cselekedetek végrehajtásával jelezze mindazt, ami nemsokára bekövetkezik: Isten a babiloni támadás és az ezt követő hetvenévi fogság által gyökeresen kitépi és kigyomlálja népét, lerombolja az országot, még szent városát és benne tulajdon templomát is pusztulni hagyja. Majd a fogságba hurcoltaktól származó új nemzedéknek és az ő utódaiknak a szívét újra magához hajlítja. Pogány földön, idegen vallási környezetben tanítja meg őket egyedül benne bízni, csak őt segítségül hívni, és ha kell, az ő nevéért üldözést szenvedni és vértanúságot vállalni.

A népnek az Istentől való elhagyatottság megtapasztalásakor is hűségesnek bizonyuló maradéka térhet majd haza a hetven év elteltével ősei földjére. Isten úgy ülteti majd el őket, mint a szent magból kisarjadt palántát, hogy újra benépesítsék az országot. Tőlük és az őket követő generációktól távol áll majd mindenféle bálványimádás. Nem tisztelnek többé idegen istent, és Mózes törvénye sem lesz előttük ismeretlen, mert többé nem áldozóhalmokat fognak építeni országszerte, hanem zsinagógákat, ahol a törvény könyvét és a prófétákat minden szombaton felolvassák.

Így lesz ez Jézus születésének idején is, aki által az Úr személyesen jelenik majd meg templomában. Igaz, Istennek és népének ez a találkozása sem lesz konfliktusmentes, de az már egy másik történet. Egy bizonyos: Jézusnak nem a pogány istenek kultuszából kell népét megtérésre hívnia, mert az ő idejében zsidó ember számára ez még a kísértés szintjén sem fog fölmerülni. A babiloni fogság ítéletével Isten valóban egyszer s mindenkorra véget vetett népe körében az idegen istenek tiszteletének, és a fogság után hazatért nemzedékkel e tekintetben valóban új korszak kezdődött.

A nép pedig utólag érthette meg: a fogság minden szenvedése ennek az újnak létrejöttét szolgálta. Isten csupán azért gyomlált és irtott, rombolt és pusztított, hogy helyet készítsen, és alapot vessen az újnak. Mert Isten valóban féltve szerető Isten, aki csak azért tart ítéletet – amelyet Luther Ézsaiás nyomán joggal nevez „opus alienum Dei”-nek, azaz Isten lényegétől idegen művének –, hogy utána véghezvihesse sajátos művét (az „opus proprium Dei”-t), azaz újat teremtsen, olyan újat, amelyben a régi bűnöknek és a régi nyomorúságoknak emléke sincs többé.

Keresztségünkben Isten bennünket is egy olyan új világba hívott meg, amelyet Krisztus megváltott a mostani világ minden nyomorúságától, és ahová csak a Szentlélektől újjászülve léphetünk be. Földi életünk kegyelmi idejének minden perce ennek az újjászületésnek a lehetőségét hordja magában.

Véghelyi Antal