Evangélikusok

Nem könnyű kifogni, hogy üres legyen a két kapu. Ebéd- vagy vacsoraidőben kínálkozik erre a legtöbb esély. Az iszapba mélyen bedolgozott vasrudak ugyanis igazság szerint az egyik part menti üdülő tulajdonát képezik. A talán szakszervezeti beutalóval – ha ugyan van még ilyen – itt nyaralók ugyanolyan kizárólagos jogon használhatják ezeket a kapukat, mint a sekély vízbe hosszan benyúló stéget. Ám amint a többnyire túlsúlyos üdülővendégeket az étkezésre hívó kolomp szava után elnyeli a szocialista realista épület, a magunkfajta külsősök is birtokba vehetik a pályát.

„Üresek a kapuk!” – kiáltja el magát tízéves Marci fiam, és máris gázolunk a vízbe, magunk mögött hagyva a lányokat, vagyis feleségemet és Blankát meg a kicsi Lujzát. Menet közben, amolyan bemelegítésként, passzolgatjuk egymásnak a labdát. A kívülállók nem is sejtik, hogy a méret korántsem mindegy. Fejelésre legalkalmasabb a 2-es, legfeljebb 3-as méretű labda, amely persze jó kemény kell, hogy legyen. Hihetetlen dilettáns az a vélekedés, hogy példának okáért a strandlabda is megteszi. Az egyszerűen túl könnyű, sem erővel dobni, sem irányítani nem lehet. Fejelésre pedig teljességgel alkalmatlan. Hogy mást ne mondjak, nem lehet vele stukkolni, vagyis az ellenfél labdáját visszafejelni.

Ám mi többnyire nem fejelünk, hanem vízilabdázunk. Általában magyar– orosz olimpiai döntőt játszunk. Az évek óta kialakult szereposztás szerint nekem egyidejűleg közvetítenem is kell a játékot. Egyikünk hol Kásás, Benedek, Kiss Gergő és a Steinmetz fivérek, másikunk pedig az orosz válogatott. Az ő nevükkel azonban bajban vagyok. Korábbi híres sportolók nevét hívom segítségül, így a kapus többnyire Jasin, aki helyett csereként majd Kavazasvili áll be. Ő persze nem orosz, hanem grúz, így aztán máris nem az oroszokkal, hanem a szovjetekkel vívunk öldöklő küzdelmet. Hadd tudja meg a gyerek, mit éltünk át az elmúlt rendszerben, példának okáért az 1956-os melbourne-i olimpián.

A mezőnyjátékosok között Blohint veszem be a csapatba, mert őrá, mint aranylabdás focistára, emlékszem, aztán újra és újra az öttusázó Onyiscsenkónak, Balczó ádáz ellenfelének a nevét harsogom. Marci rám szól, hogy hozzak be más játékosokat is, így a négyméterest már Szergej Bubka, a legendás ukrán rúdugró dobja. Aztán bizony elfogy a tudományom, így máris a politikusok jönnek.

A ’80-as évek bőségesen kínálnak pártfőtitkárt: a Brezsnyev, Csernyenko, Andropov támadósort játszatom, majd csereként végre Gorbacsovot is beveszem a csapatba. Marci azonban résen van. „Nem ő helyeselte múltkor a szovjetek 1956-os bevonulását?” – kérdezi méltatlankodva, mire gyorsan lehozom a pályáról a peresztrojka atyját. Aztán amikor újra cserélnem kell, bizony régebbieket is reaktiválok. Tisztesség ne essék szólván, egy idő után már Trockij és Berija is vízilabdázik Balatonszemesen. Utóbbi persze védőt játszik, ő ugyanis az államvédelemtől jött. Mindezzel együtt élvezzük a meccset. Közben azért arra gondolok: mi lesz, ha valaki a parton meghallja, hogy egy fürdőnadrágos püspök Szepesi György stílusában ilyeneket kiabál: „Kedves hallgatóim, Gromiko hatalmas bombáját a levegőben úszva ütötte szögletre Szécsi!”?

Szabad így mókázni? Anélkül, hogy a blaszfémia bűnébe esnék, meg kell jegyeznem: bizony, még Jézus is szerette a játékot. Egy példázatában még csak utal a korabeli gyermekek szerepjátékára: „Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok; siratót énekeltünk, és nem gyászoltatok” (Mt 11,17), más helyeken viszont már ő maga játszik. Tanítására is jellemző volt a derű. Természetesen voltak élethelyzetek, amikor súlyos szavakkal kellett szólnia, küldetését pedig a komor kereszt árnyékában volt kénytelen betölteni – mégsem maradt idegen tőle a játékosság és a humor. Az evangéliumok Jézusa nemcsak prédikál és gyógyít, csodát tesz és keresztet hordoz, hanem bizonyos helyzetekben játszik is. Jézus játszik a szavakkal, amikor a halászokat emberhalásszá teszi, amikor Péterre, a kőszikla nevű apostolra egyházát akarja alapozni, vagy éppen amikor „sótlan sóról” beszél. Jézus játszik, amikor parodizálja a farizeust, játszik, amikor szavaival megjeleníti a szálkát és a gerendát vagy a szúnyogot és a tevét.

Úgy tűnik, nagyon elkalandozom e bibliai tájakon, mert Marci újra és újra figyelmeztet, hogy komolyan kell játszani. Ez persze – miközben jól megsuhintom a labdát – Kosztolányit juttatja eszembe: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, / akarsz-e mindig, mindig játszani, / akarsz-e együtt a sötétbe menni, / gyerekszívvel fontosnak látszani…” (Akarsz-e játszani?)

Egy szép találata után kisfiam úgy csap a levegőbe, ahogy azt Kásástól látta az olimpiai döntőben. Igazi szláv bánattal úszom a labda után. Mintegy önmagamat is vigasztalva ezt mondom Marcinak: „Mit szólnál, ha cikket írnék erről a játékunkról?” „Égtájolót?” – kérdez vissza tárgyszerűen. „Azt, én vagyok a soros, közeleg a lapzárta.” „Majd segítek” – ígéri a világ legtermészetesebb módján.

Nem is tudja, milyen sokat segített már eddig is. Mert egy gyerek sokszor jobban tud segíteni az apjának, mint a fontoskodó felnőtt őneki. Karinthy Frigyes mély önismeretről árulkodó írására gondolok a Tanár úr, kérem-ből, amelyben az apa tesz mind reménytelenebb kísérleteket arra, hogy elmagyarázza fiának ezt a szöveges példát: „Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el – mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa…” El is mondom Marcinak, hogy az ifjabb Karinthy is vízilabdázott ám. És ő nem a balatoni dagonyában, hanem az első osztályban. A szellemes írás azonban nem róla, Ferencről – művésznevén Ciniről –, hanem az ő később súlyos lelki beteg testvéréről, Gáborról szól. Egyikükből Baumgartner- és Kossuth-díjas író, másikukból az „ördöggörcs” hordozója lett. Aki már nem tudott játszani.

Biztosan aggódott Karinthy a gyerekeiért. Mi lesz belőlük? Elnézem az enyéimet, és csak remélni tudok. Isten kezében vagyunk. Apjuk volnék, de meddig tudom kísérni léptüket? Mikor kell elengednem a kezüket? Meddig lehet önfeledten vízilabdázni velük? Mikor lesz az a pont, hogy hátat fordítanak? Most még minden olyan szép. Marci segít nekem cikket írni. Blanka gubbaszt az ágya szélén, és olvassa az Útmutatót. Lujza, a kicsi Lujza is összeteszi esténként a két kezét. Nemcsak az „Én Istenem, jó Istenem” kezdetű imádságot mondja, hanem a két naggyal együtt suttogja: „Hálát adok neked, mennyei Atyám, hogy a mai napon kegyelmesen megőriztél…”

Miközben Marci egy messzire pattant labda után úszik, hátamra fekszem, úgy lebegek a vízen. Behunyom a szemem. Boldog vagyok.

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület