A hét témája

Az Ószövetség alapos ismerői bizonyára fennakadnak e cím olvastán: Tessék? Miről is van szó? Hol van ez a tábor? Tudjuk, hogy a Saul királlyal folytatott harcok során sok helyen járt a pásztorfiúból felemelkedett hadvezér, barlangban, erdőben és sátorban is, de valószínű, hogy senkinek sem villan be egy konkrét táborhely. Ha segítségül elárulom, hogy ez a bizonyos „Dávid-tábor” az Amerikai Egyesült Államokban van, akkor az olvasó joggal gondol arra, hogy a nyári hőség megártott a szerzőnek. Ha azonban az emlegetett helyet angol néven említem – Camp David –, akkor már sokaknak ismerős lehet.

E helyütt található az amerikai flotta egyik kiképzőbázisa. Ez egyben a mindenkori elnök pihenőhelye, ahol azonban néha munka is folyik: itt kötötték meg az egyiptomi–izraeli békeszerződést, amely a Szuezi-csatornától keletre fekvő területek sorsát is rendezte. A szerződésben foglaltak betartását a helyszínen nemzetközi csapat ellenőrzi és segíti; angol nevén Multinational Forces and Observers (MFO), magyarul Többnemzetiségű Erők és Megfigyelők.

Azok a missziók, ahol eddig jártam, EU- vagy NATO-alapon működtek, európai és amerikai, kanadai erőkkel, helyenként volt néhány békepartner-katona a Kaukázusból, a Balkánról vagy Marokkóból; ez alól csak Ciprus volt kivétel, ahol az állomány negyede latin-amerikai egyenruhát viselt. Az MFO zászlóaljai viszont fidzsi, kolumbiai és Puerto Ricó-i illetőségűek, kiegészítve az USA, Kanada és Norvégia küldöttjeivel, illetve néhány szakterület csapataival: francia szállítórepülősökkel, olasz hajósokkal, uruguayi szállítókkal, új-zélandi kiképzőkkel és magyar katonai rendészekkel – katonák és rendőrök alkotják ezt a közösséget. A nyelvek, egyenruhák, bőrszínek sajátos egyvelege ez.

Nagykedd éjszakáján még a fülembe csengenek az előző este hallgatott passió dallamai, amikor éjfél előtt felszállunk Ferihegyről. Bár telehold van, semmit sem látok a Balkánból, a tengerből is csak egy keveset. Fülledt trópusi éjszakában landolunk Kairóban – életemben először járok Afrikában, illetve Európán kívül. Az újdonság varázsa helyett azonban csak fáradtságot érzek. Irány a szálloda; a bőröndömet ugyanúgy átvilágítják, mint a reptéren – hiába, Egyiptomnak vannak rossz tapasztalatai az idegenforgalmat célba vevő terrorizmusról. Reggeli után indulunk – szerencsére az időkülönbség csak egy óra. Az MFO északi táborába tartunk. Jól megépített utakon megyünk, természetesen a helyi vezetési stílushoz alkalmazkodva. A gépkocsit vezető kolléga többet nyomja a dudát, mint a féket, indexet senki sem használ – úgy látszik, a sivatagi klíma nem kedvez az égőknek…

Az út nem túl változatos: sivatag, helyenként némi öntözéses gazdálkodással. Minden elágazásban rendőri ellenőrzőpontok; minket hivatalból átengednek. Hatalmas hídon megyünk át a Szuezi-csatorna felett: hossza és magassága lenyűgöző. Az államelnökről, Mubarakról elnevezett építmény a sós tavak vidékén két kontinenst köt össze: Afrikát és Ázsiát. Az út vége előtt, sólepárlók után rövid ideig a sivatag a tenger partja is egyben. Nem egy klasszikus turistaparadicsom a vidék, a városok környékén azonban vannak kiépített strandok is.

Az első MFO-őrsnél (tizen-egynéhány fidzsi katona teljesít itt szolgálatot havi váltásban) felvesszük a repeszálló mellényeket a civil ruhára – a zónán kívül tilos az egyenruha viselése. Erre a közelben lévő Gázai övezetben kialakult helyzet a magyarázat: jobb félni, mint megijedni. Amíg két kísérőm megkapja fegyverét, a kifüggesztett napirendet olvasom: 20.00–21.00: áhítat. Mellette a beosztás: sorban minden katona. Meglep ez az információ.

A főtábor egy volt izraeli reptér. Itt nem konténerek, hanem házak vannak; én is kapok egy lakást ittlétem idejére. A magyar kontingensparancsok régi barátként fogad, és ez nem protokoll csupán: másfél évtizede ismerjük egymást, jó néhány közös feladat van a hátunk mögött.

Ünnepélyesen fogadtak a tábor főterén, ahol a magyarokon kívül egy fidzsi díszszakasz sorakozik, és bemutatja angolszász hagyományokat tükröző alaki szemléjét. Utána el kell mennem az emlékfalak előtt – két magyar is meghalt közlekedési balesetben –; a leghosszabb az amerikai tábla: egy teljes zászlóalj, majdnem háromszáz ember veszett a tengerbe hazaúton, repülővel.

A főparancsnok Ludvigsen norvég vezérőrnagy, aki a bemutatkozó beszélgetés során meglepő módon alapos hittani ismeretekről tesz bizonyságot – ráadásul lutheránus alapon. Eddig ilyen elkötelezett parancsnokokkal leginkább német táborokban találkoztam, de többségükben szabadegyházi színezetben. (Elgondolkodtató tapasztalat, hogy ha a vezető aktív az egyházi életben, akkor ez milyen nagy hozadékú az adott lelkészi szolgálat munkájában! Az elöljáró példája komoly faktor a katonák közt.)

Egy napom volt beszélgetni a magyarokkal, megszokni a klímát – nappal 40 fok felett, este kell a pulóver. Nagypéntek reggel irány a déli tábor: két óra mellényben és sisakban, a következő négy ezek nélkül. Az út fele a tényleges határvonalon megy: jobbra Izrael, balra Egyiptom. A jobb oldalon sokkal intenzívebb a mezőgazdasági munka, mint a másikon. A beduinok helyzete sajátos, de bizonyosan nem a rendszer kedvencei. Kiérünk az Akabai-öböl partjára. „Most figyelj! – szól rám a parancsnok. – Ahol állunk, az Egyiptom, balra Izrael, félbalra Jordánia, szemben Szaúd-Arábia.” (Középen pedig a víz, amely nemzetközi vízi út.)

A déli tábor sokkal kisebb, mint az északi: csak a Puerto Ricó-i csapat van itt, meg az olaszok és egy tucat magyar. Puerto Rico az USA társult állama: katonái az Államok egyenruháját hordják, de igazából a spanyol nyelvet használják; papjuk mindennap misézik spanyolul, csak a nagyünnepeken és vasárnap van ezenfelül angol nyelvű mise. Délután fél négykor volt számunkra hely a légkondicionált templomban: korrekt módon minden liturgikus tárgyat, ostyát és bort biztosítottak – de ez általában a missziókban természetesen így megy. Történelmi alkalom: itt még nem járt magyar tábori lelkész. Mindenki itt van, leszámítva az ügyeletest. A hőmérő higanyszála 48 fok felé közelít. Vacsoráig, aki teheti, leszalad a strandra; a fürdőzők számát meghaladja a hobbibúvároké.

Másnap a pihenőn lévőkkel együtt kirándulni megyünk: a Szent Katalin-kolostor a cél. Utazunk irányonként 250 kilométert. Otthon ezzel Budapestről több irányban már külföldön lennénk, itt elugrunk a közelbe. A tenger szintje felett 1500 méter magasan, a Mózes- és a Katalin-hegy közti völgyben fekszik az ortodoxia egyik rendkívül sajátos kolostora. Alig harminc tagja van, de az önálló – „autokefál” – egyházak közé sorolják, szellemi és irodalmi tekintetben ma is hangsúlyos (bár az utóbbi évtizedekben sokat veszített jelentőségéből). A két hegy – a helyi magyarázat szerint az igazi kőtáblák – emlékeztet a törvényadásra, ezért mindhárom „könyves” vallásnak (zsidó, keresztény, iszlám) fontos helye ez. Még szerdán telefonos érdeklődésünkre az a válasz érkezett, hogy természetesen ezen a szombaton is nyitva áll a kolostor, mégsem mehettünk be, két óra várakozás után sem. Nem láttuk sem Mózes kútját, sem az égő csipkebokrot, sem az épületeket vagy a könyvtárat. Ezek után a hegyek megmászásához sem volt sok kedvünk. Visszafelé hatalmas porvihar kísér a táborig. A tengerparton ötperces zápor. Az utóbbi évben már másodszor esett – hallom –, a „múltkor”, advent elején húsz percig tartott…

Húsvét reggelén irány a főhadiszállás. Megint hat óra tengelyen. Az északi táborban három templom van: amerikai – akkor olasz anyanyelvű katolikus lelkésszel –, kolumbiai (természetesen katolikus) és a fidzsi, ahol minden katona metodista. Itt fenn pár éve adventben járt már magyar lelkész: Szabó Tamás katolikus tábori püspök tagja volt egy ünnep előtti delegációnak, fél napot lehetett itt.

A kolumbiai templomban tartottuk most az istentiszteletet, amelyen minden magyar ott volt, de részt vett rajta a házigazdák parancsnoka és a lelkésze is, többször megköszönve, hogy őket választottuk helyszínül. Utána a magyar klubban vacsoráztunk együtt: hagyományos itthoni húsvéti fogások az asztalon. Egyiptomban vagyunk, de élelmiszerbiztonsági okokból minden Izraelből kerül a konyhára. Tojás, bárány nem probléma, de a sonkáért keményen megdolgozott a beszerző. Még sütemény is készült; a lányok előrebocsátották a külföldön megszokott mondatot: „Bocs, de a liszt nem olyan, mint otthon.” A finomság ennek ellenére hamar elfogy.

Hétfőn, ami itt munkanap, meglátogattam a többi lelkészt. Az amerikai kolléga érthetően és rövid mondatokban beszélt angolul – középiskolás korában vándorolt ki családjával együtt Itáliából –; számára magától értődő, hogy nem mindenkinek az angol az anyanyelve.

A fidzsi altáborban nagy csapat fogadott, kiadós programmal. Először egy előadás az országról: a negyedik legfontosabb nemzeti bevétel – a halászat, a koprapálma-feldolgozás és a turizmus után – a békefenntartásban szerepet vállaló katonák keresete. Azután egy a katonákról: minden negyedik ember külföldön van a seregből egy évre – az előbb említett okokból. Végül egy rövid beszámoló a tábori lelkészi szolgálatról. A második mondat után ránézek a kísérőmre: „Jól értetted” – nyugtat meg. „A fidzsi seregben minden zászlóaljnak van saját lelkésze.” Ez az európaiaknál a vágyálom – nálunk is. Kiderül, hogy minden lelkésznek – „sajnos, még csak” – három főállású segítője van: a karnagy, a főkatekéta (a hitoktatás a feladata) és a fődiakónus (szociális feladatokat lát el). Ezért még minden században van két-két félállású segítség: egy-egy katekéta és diakónus. A 380 emberből négy teljes munkaidőben, nyolc pedig félállásban a katonák nem katonai ellátását végzi: hitélet, értelmes szabadidős programok, szociális kérdések…

Átmegyünk az imaterembe – elnézést kérnek, csak harminc pihenő katonát tudtak összehívni. A néhány mondatos köszöntések után énekeltek. Énekeskönyvükben csak szöveg található. A hangadás után négy-hat szólamban énekeltek, a többszólamúság nem merev párhuzamokat jelent náluk.

Visszaúton pár órát töltöttem Kairóban, ahol még az „evangélikus” templomot is meg akarták mutatni kísérőim, nem tudva, hogy az evangelical nem evangélikus (létezik egy német nyelvű evangélikus gyülekezet is itt, de azt nem találtuk meg).

Itt ért utol SMS-ben az üzenet: a tervekkel ellentétben a megérkezés után nem kell este továbbmennem Afganisztánba; technikai okok miatt akkor indulnak, amikor én Alexandria felett leszek. Ezek szerint – ellentétben Sínával, ahol ez elsőre sikerült – Afganisztánba harmadik kísérletre sem fogok eljutni.