evél&levél

Tisztelt Szerkesztőség! Nem lepődtem meg, amikor a budapesti „melegfesztivál” mentén történt események után néhány nappal az Evangélikus Élet is foglalkozott a szexuális másság kérdésével. Néhány észrevételemet szeretném megosztani az olvasókkal a téma kapcsán.

Előrebocsátom, hogy bár természetesen nem tartom örvendetesnek, ha bárkit is bántalmaznak bármiért egy világváros utcáin, azt éppen annyira nemkívánatosnak tekintem, ha egy szűk, politikailag is megtámogatott csoport a maga deviáns magatartását reklámozza a főváros szívében. Ez ma talán nem divatos nézet, de ha következetes akarok maradni, akkor vállalnom kell. Én a homoszexualitást akkor is természetellenesnek, devianciának, bűnnek tekintem, ha az egyesek szerint – noha erről kézzelfogható bizonyítékot nem tudnak felmutatni – egyre elfogadottabbá válik a magyar társadalomban. A „melegverések” mögött nyilván nem ez az állítólagos elfogadottság húzódik meg, hanem éppen az, hogy a társadalmat ha a létük nem is, de a homoszexuálisok magamutogató, provokatív „büszkesége” igenis sérti. De hát már Pál megírta kétezer éve: a fajtalankodás menthetetlenül elveszi a tévelygés méltó jutalmát önmagában – vagyis aki vállalja a homoszexualitását, az vállalja az ezzel járó szenvedést is (Róm 1,27).

Ez természetesen nem volna elég ahhoz, hogy a szexuális másságot bűnnek nyilvánítsuk. Az egyháznak és minden magát az egyházhoz tartozónak valló keresztény hívőnek azonban ebben a kérdésben is Isten igéje a mérvadó. Az pedig kétségkívül azt állítja, hogy a homoszexualitás bűn (3Móz 18,22; 20,13). Lehet azzal védekezni, amint az egyik homoszexuális cikkíró is teszi, hogy homoszexuálisnak lenni nem választás kérdése: vagy annak születik az ember, vagy nem. Vagyis: e hajlam meglétéért vagy hiányáért pusztán genetikai örökítőanyagunk a felelős. Az egyház válasza azonban erre az – szemben a ma divatos, liberálisnak mondott gondolkodással –, hogy az ember nem tiszta lappal indul. A fogantatásunk pillanatában valódi, tényleges bűnt öröklünk – ha úgy tetszik, akár a génjeinkbe kódolva –, amelytől egyedül Isten irgalma szabadíthat meg. Ez az eredendő bűn, amely némelyeknél többek között abban is jelentkezhet, hogy homoszexuális hajlammal rendelkeznek. Amit egyébként – és itt következik az ember felelőssége, amelyet a „korszerű” liberalizmus olyan előszeretettel söpör le az asztalról – neveléssel, jó példával és nem utolsósorban imádsággal akár meg is lehet változtatni. Ma azonban némelyek nem ezt teszik, hanem – szinte már kormányzati programként is – divatos, elfogadható, helyes dolognak tüntetik fel a homoszexualitást.

A fentiek tükrében nem értek egyet az említett cikk azon megállapításával sem, hogy a szexuális beállítottságnak nincs köze a kereszténységhez. Lehet-e a homoszexualitását boldogan megélő és azt büszkén vállaló ember jó keresztény? Nyilvánvaló, hogy jó ember, becsületes és jószívű lehet. Az is nyilvánvaló, hogy a kereszténység mindenekelőtt a hiten múlik. Viszont ha valaki hívő, akkor természetes számára, hogy küzd a bűnei ellen. A csaló Zákeus visszafizeti azt, amit ellopott, különben nem maradhat valódi éltető közösségben Jézussal. A homoszexuális pedig leküzdi az életét bemocskoló deviáns hajlamot, lelkészi, orvosi, baráti, bármilyen segítséggel – végső soron Isten kegyelmével. Amikor megtérésről beszélünk, az jelenti a szexuális mássággal való szakítást is. Tehát lehet-e jó keresztény a homoszexuális ember? Lehet, ha megszületett hite következményeként szembefordul addigi hajlamával, és bűnbánattal tekintve a múltjára új életet kezd Isten segítségével. A „másságára” büszke homoszexuálist nem vagyok hajlandó jó kereszténynek tekinteni, mert nem bánta meg a bűneit, és nem szakított azokkal – akkor sem, ha amúgy tisztességes és értékes ember volna is.

A divat azt sugallja: ha homoszexuális vagy, légy büszke rá. Az egyház Isten igéjével egyezően viszont azt kell, hogy hirdesse: ha homoszexuális vagy, hagyj fel vele, változtass az életeden, szakíts ezzel a bűnöddel is! Lelkészként csupán úgy tekinthetem pásztori feladatnak a „melegekkel” való párbeszédet, hogy a megtérés szükségességét és Isten Jézus Krisztusban megnyilvánult kegyelmét hirdetem nekik (is). Vagyis a homoszexualitásnak éppen annyi köze van a személyes hithez, mint bármilyen más bűnnek. Röviden: nem férhet meg vele.

A témának van sokkal szélesebb távú vetülete is. A híradásokban bemutatott képek szerint a budapesti utcákon pózoló „melegek” mindent bevetettek, hogy megbotránkoztassák a járókelőket. Egyikük például papnak öltözve illegette magát, feszülettel a lábai között. Lehet, hogy jópofaságnak szánta… Lehet, hogy egyszerűen polgárpukkasztásnak. Lehet, hogy magát is jó kereszténynek tartja az illető… Engem azonban ez határozottan bánt, sért, és ne csodálkozzon senki, ha ilyesmit nem vagyok hajlandó eltűrni. Fájt, hogy – tudomásom szerint – az egyház mindmáig nem reagált erre, sem az evangélikus, sem a többi. Mert érzékenysége nemcsak a vallási vagy akár szexuális kisebbségnek lehet, hanem egy normális, heteroszexuális, keresztény embernek is. Ezért határozottabban fel kell(ene) emelnünk a szavunkat minden ilyen blaszfémia, vallásgyalázás láttán, mert ez az egyháznak nemcsak joga, de kötelessége is.

Sokan bizonyára megkérdezik, hogy az egyháznak vajon nem kötelessége-e megérteni és elfogadni a „melegeket”. Természetesen az egyház mindenkit meg kell, hogy hallgasson. A homoszexuális embereket is. De csakis azzal a határozott üzenettel, hogy a természetellenes hajlam olyan bűn, amely kizárja az Istennel való kapcsolatot, így csak az azzal való szembefordulás, az őszinte megbánás és a megtérés útja járható a számukra. Ha emiatt az egyház nem lesz népszerű, az nem a mi dolgunk.

Párbeszédet folytatni a homoszexualitásról? Megtehetjük, de kompromisszumok nélkül. Amikor az egyház Isten igéje által bűnnek nevezett magatartásformákról folytat párbeszédet, azt nem teheti a megegyezés szándékával, hanem csak úgy, hogy missziót folytat, Isten igéjének tiszta és csorbítatlan hirdetésével.

A jelenlegi magyarországi helyzetben véleményem szerint nem azzal kellene foglalkoznunk, hogy ki sértődik meg, ha Isten igéjét a maga teljességében képviseljük, szembefordulva minden divatos ideológiai, politikai és egyéb áramlattal, hanem mondanunk kell azt, amire a mennyből kapott mandátumunk kötelez. Én egyházunktól és a testvérfelekezetektől is ezt a határozottságot várom el.

Adja Isten, hogy az ő titokzatos munkája és az általa vezérelt szolgálatunk révén minél több homoszexuális embertársunk találja meg a világosságot, bánja meg bűneit, és kapjon új életet Krisztus Urunkban!

Tubán József (Rábcakapi)