A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 10. VASÁRNAP – Lk 19,41–48

Ahogy megyek az életben előre, úgy szaporodik sorsomban, mint „fogamban az idegen anyag”, a visszafordíthatatlan történetek sora. A lerombolt templomok kövei kiáltanak. Ha elhallgat a hozsanna, mi is maradhatna más? Felemelhetjük kezünket, mutathatjuk az égnek a széthullott életdarabokat, ahol kő kövön nem maradt, ott már nem lehet többé úgy tenni, mintha mindez jóvátehető lenne. Testünkön a hegek, szemünkben rettenetes élmények látványa, arcunkon újabb és újabb árkok, szívünkben az egyre erősebben szorító űr.

– Adjon egy kis aprót, ma vagyok negyvenhat éves!

Hajléktalan a villamosmegállóban. Mosolyog, ez ritka. Semmije sincs, csak a negyvenhat éve. Mennyi lehet még hátra? Már most legalább tízzel többnek látszik. Hol veszítette el a békességre vezető utat?

– Isten éltesse sokáig! – mondom, magam is küzdve a tartalommal.

Kétszázast adok. Én negyvennyolc leszek.

Lukács, az orvos tudja, hogy Jézus nem adja fel. Szinte kapkodva sorolja a próbálkozások fordulatait: azután, ezután… Benne ott van annak a hite, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Elsőként a diagnózis, azután a terápia. Nem elégszik meg a látott tényekkel – kő kövön nem marad –, őt az okok is érdeklik. „Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat…”

Mintha csak életünk templomába lépne be. Ez ugyanaz a templom, amelyre ezt mondja: kő kövön nem marad. Nincsenek illúziói, látja a valóságot, és megmutatja az okát.

A jeruzsálemi templomban levő árusokat Jézus nem először látja. Tudja, hogy nélkülük milyen nehézkes lenne az áldozati állatok beszerzése, a sokféle valuta felváltása. Nem is ez zavarja. El szeretne játszani valamit. Meg akarja mutatni, mit tesz az ember Istennel.

Itt a templom monumentalitásában szinte érezhető Isten jelenléte. Biztonságot adó, elrejtő. Jézus éppen erről beszél: azt hiszitek, el vagytok rejtve, így nyugodtan vétkezhettek? Azt hiszitek, el lehet rejtőzni a boltívek alatt, a hatalmas falak árnyékában? Meghúzzátok magatokat, mint a rablók a barlangjukban. Isten előtt nincs rejtett cselekedet. Istennel találkozni kell. Szemtől szembe.

Konvencionális életünk kellékeinek, hatalmunknak, tisztes jólétünknek, státusszimbólumainknak, vallásos teljesítményeinknek az árnyékából elő kell állnunk őszintén, arcunkat felfedve.

Lehet-e egyértelműen látni előre társadalmi folyamatok következményeit? Lehet-e látni emberi sorsok jövőjét jelekből? Heródes uralkodása idején Jeruzsálem nemcsak nagyon megszépült, de a fekvéséből adódó természetes erősségének növelésére emelt tornyokkal, falakkal és erődökkel látszólag bevehetetlenné is vált. Ha valaki ebben az időben nyilvánosan megjövendölte volna a város pusztulását, azt mondták volna róla, hogy őrült vészjósló. A nép azonban ott hordozta már a bukás jeleit magán. Belső feszültségek, taktikázó politika, hatalom és pénz – akár a mi társadalmunk.

Ezen a vasárnapon arra is emlékezünk, hogy Titus római vezér, későbbi császár ostrom alá vette Jeruzsálemet és elpusztította. A templomot – akarata ellenére – katonái gyújtották fel. A tényt megállapító mondat mögött pokoli szenvedés, rettenetes történetek, egy kultusz összeroppanása húzódik. Valami végképp elromlott.

Talán egy nap alatt történik, vagy sok szenvedés, rettenetes történetek után, hogy magabiztos énünk összeroppan? A dolgok olykor hirtelen fordulnak meg. Védelmünk oda lesz, falaink leomlanak, templomunk tűzben áll.

„Ezután naponként tanított a templomban.” Miközben látja előre a majdan összeomló világot, emberi életek megmenthetetlen lehullását, Jézus tanít. Egy szelíd, lágy fuvallat ez, mint Illésnél. Nem kiabál, hogy meneküljön mindenki, nem átkozódik, hogy hogy tehet ilyet Istennel az ember, hanem bemegy a halálra szánt templomba, és tanít. Halk szavakkal vagy szenvedélyesen, logikusan vagy példázatokkal Isten országáról beszél. Gyógyítja az életeket. Hiszen mikor lenne nagyobb szükségünk erre, mint amikor látjuk tisztán – már mi is látjuk –, hogy veszve van minden: kő kövön nem marad.

Ötszáz méterre a később elpusztult templomtól halt meg. Hagyta, hogy testének templomából kő kövön ne maradjon. Körül lehetett zárni, meg lehetett alázni, lehetett nála hatalmasabbnak lenni. Így jött létre a békesség lehetősége, az utolsó út, amelyet mégis meg lehet találni. Így lehet kiállni mégis – bár igazi rablók vagyunk – sértetlenül és őszintén. Ez az igazi tanítás. Magára hagyottan szenvedett a kereszten, miközben a templomban ezrek vesznek részt az istentiszteleten. Nem tudják, hogy mindez a tűz martaléka lesz. Nem tudják, hogy az élet ott kint van, a városon kívül. Csak ötszáz métert kellene menniük a hitükben.

A kétszázasommal már az aluljáró lépcsőjénél jár a születésnapos hajléktalan. Kiáltsam utána, hogy az a Názáreti azért halt meg, hogy ne legyenek visszafordíthatatlan helyzetek, hogy legyen mindenből gyógyulás, felépülés, újrakezdés? Bolondnak nézne, csak a kétszázasért kötelező udvariasságból hallgatna meg – gondolom. És én tényleg így hiszem-e sok „fogamban az idegen anyag”-gal? Lenne bennem elég erő elmondani, hogy néha én is bizonytalan vagyok abban, hogy igaz lehet a csoda? És hogy néha mégis meglep azzal, hogy van?

A pillanat elszáll. Már nem látom. Elnyeli az aluljáró végképp. A villamos is jön.

Imádkozzunk! Engedj hitünkben elég bátraknak lennünk ahhoz, hogy merjünk bízni abban, hogy életünk eseményeit végül mégis te irányítod, nem mi. Hogy a célok felé nem mi tartunk, hanem te vonzol. Hogy a végén mégis megértjük a titkot, amelyet csak félve itt-ott sejtünk most.

Koczor Tamás