Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Sokszor halljuk manapság azt az általános kijelentést, hogy kihalóban vannak a polihisztorok. Ekkor mindig némi irigykedéssel, ám kellemes nosztalgiával gondolok azokra a nagy formátumú elődökre az egyháztörténetben – itt-ott még tán személyesen is találkozhattunk ilyenekkel –, akikről biztosan tudjuk, hogy rendkívül széles körű ismeretek és hihetetlen intelligencia birtokában prédikáltak. Még a múlt században is akadtak bőven ilyen emberek.

Ma párját ritkítja az a lelkész egyházunkban, aki hozzájuk hasonló tájékozottsággal képes megszólalni vasárnapról vasárnapra. Átlépve az ország határain, netán más földrészek evangélikus igehirdetőit hallgatva, prédikációikat olvasva ma is találunk néhány polihisztort. Önkritikusan be kell látnunk, hogy a beszűkülés jobban elért minket, mint pezsgőbb életű testvéreinket a világ más pontjain.

A mai nemzedék védelmében azért szintén elmondható pár mondat. Biztos, hogy mi ma egészen másfajta tudást halmozunk fel, mint elődeink. Az is igaznak látszik, hogy egészen másként lehet ma boldogulni az ismeretekkel, mint akár csak néhány évvel ezelőtt. Fontosabb lett maga a tájékozódási képesség, a szükséges információk gyors elérése, mint a hihetetlen mértékben bővülő ismeretanyag memorizálása. Ijesztő mértékű veszélyt jelent ez akkor, amikor a technika mindenen uralkodni kezd, és kiszorítja a mélyebb elkötelezettséget, az érzelmeket és az összefüggéseken való hosszas töprengés módszerét.

Az igehirdető a hitét csak úgy tudja a szavakon keresztül őszintén sugározni, ha nagyon sokat hordozta, érlelte és ütköztette a gondolatait, mielőtt a szószékre felviszi őket. Ha a beszéd úgy készül, ahogyan a gyorséttermek ételválasztéka, akkor aligha képes kiváltani a tanulás különleges izgalmát a hallgatókban.

Az igehallgató életformája is sokat változott napjainkra. Egyre nehezebben vagyunk képesek odafigyelni a hoszszabb beszédre. Alig tíz perc, és már lankad is a figyelmünk. Ebben a környezetben milyen esélyekkel lehet ma úgy prédikálni, hogy az tanítás és tanulás legyen? Kinek fontos ma az, hogy alkalomról alkalomra elhangozzék egy-egy hosszabb tanító beszéd, és mi a küldetése ennek? Lényegre törően azt kérdezhetjük: mitől válik olyan súlyúvá egy igehirdetés, hogy nélküle üres lenne a vasárnapunk?

Az igazán jó prédikáció végén azt érezzük, hogy már jó lenne a következő vasárnapnál tartani, és rögtön hallani a folytatást. Hasonlóan a kedvenc sorozatainkhoz: ezekben a szerkesztő éppen ott vágja el a cselekmény fonalát, ahol a legizgalmasabb fordulat következik. Képesek vagyunk sokszor hosszasan gondolkodni, vajon mivel folytatódik majd a történet.

Van-e ilyen érzésünk az igehirdetés hallgatásakor? Ott van-e bennünk ez a sürgetés, amikor elhangzik az ámen a beszéd végén? Miért hagyta abba? Miért nem mondja tovább, hiszen a legizgalmasabb kérdések most kerültek elő… Most van szó arról, amit mindenképpen szeretnék megtanulni, mert tudom, ettől lesz erőm és tartásom az életben.

A tanító igehirdetés mindig akkor jut el csúcspontjára, amikor rácsodálkozik a hallgató a tanító ismereteire és arra, ahogyan összekapcsolja mondandóját a mindennapi aktualitásokkal és a nehezen vagy teljes mértékben sohasem megválaszolható, örök kérdésekkel.

Ma ugyanazért ülünk le a templompadba igehirdetést hallgatni, mint elődeink több száz évvel ezelőtt. Az egészséges kíváncsiság és az élet végső kérdéseinek izgalma nem hagy nyugodni minket sem. Az élet értelméről szeretnénk hallani, tanulni szeretnénk az életvezetés technikáját is, de ami ennél még izgalmasabb: az állandó, valódi értéket szeretnénk megismerni a sokszor követhetetlenül felgyorsult világban.

Ezért is fontos, hogy a prédikátorok ne szűküljenek be, ne csupán egy-egy kedvenc területükkel foglalkozzanak, hanem minél bátrabban nézzenek körül a világban. Minden megtanult új ismeret csak javára lehet annak az útnak, amelyen az őszinte hitű igehirdető halad, Krisztustól indulva mai hallgatói felé. Ezért is értékes, ha a gyülekezet igényli, hogy tanuljon lelkésze szavaiból, illetve ha alkalmanként ennek hangot is ad. De jó odafigyelni az ellenkezőjére is, amikor a kritikus hang azt jelzi, hogy valami nagyon hiányzott a beszédből. Mindkét hangra szükség van, hogy tanító szószékek alatt ülhessünk, ahogyan elődeink tették hosszú évszázadokon át.

Szabó Lajos