Keresztutak

Amíg néhány évtizeddel ezelőtt a külföldi teológiai és bibliakutatási irányzatok iránt érdeklődőknek elsősorban a német nyelvterületen kellett otthonosan mozogniuk, addig ma a nemzetközi konferenciák nyelve kilencven százalékban angol, még akkor is, ha a nemzetközi konferenciát történetesen Európa szívében, Bécsben rendezik.

Az 1880-ban New Yorkban alapított Bibliakutatók Társasága (Society of Biblical Literature, rövidítve: SBL) minden évben két konferenciát rendez: novemberben az Egyesült Államokban, a nyár folyamán pedig Európában. 1995-ben Budapest adott otthont az SBL konferenciájának, idén nyáron, július 21. és 26. között pedig a Bécsi Egyetem látta vendégül a több ezer amerikai, európai, ázsiai és afrikai előadót.

A konferencia szigorúan tudományos alapokon szerveződik. A vallási és a felekezeti hovatartozás nem meghatározó; általában az egymástól lényegesen különböző iskolák is felvonulhatnak, s alulról jövő javaslataik alapján különféle szekciókat szervezhetnek. Mivel a Biblia nemcsak a keresztényeknek, hanem a zsidóságnak is a szent könyve (amit mi Ószövetségnek nevezünk, az számukra a Biblia), a különféle zsidó iskolák és tudósok is rendszerint igen aktívan képviseltetik magukat.

A bécsi főrabbi meghívására a konferencia egyes résztvevői hétfő este ellátogathattak a bécsi zsinagógába az akkor kezdődő Tisa Beáv ünnepre, amely a zsidóság legtragikusabb, legszomorúbb emléknapja: a zsidók minden évben ekkor emlékeznek az első templom (Kr. e. 586) és a második templom (Kr. u. 70) lerombolására, valamint minden további üldöztetésre. A mintegy kétórás ünnepélyen jelen lévők elimádkozták Jeremiás siralmait több bűnbánati énekkel együtt, s a gyászt azzal is kifejezték, hogy alacsonyabb széken vagy a földön ültek.

Kuriózum volt a samaritánusok jelenléte (honlapjuk: mystae.com/samaritans. html). Magukról azt vallják, hogy az északi országrészből származnak; csak Mózes öt könyvét fogadják el Szentírásnak, és annak a szövege is eltér néhány helyen a zsidó kánontól. Négy sajátosságuk van: mindig a Szentföldön éltek; a Gerazim hegyén ma is minden évben peszahkor bakot áldoznak; a szombatot a Tóra szerint ünneplik; a Tórában található tisztasági törvényekhez tartják magukat. Csak vokális zenét alkalmaznak, hangszereket nem. Amíg 1948-ban a samaritánus közösségnek csak 250 tagja volt, addig 2007. január 1-jén 704; ebből 368 férfi és 336 nő.

A konferencián hétfőtől csütörtökig naponta körülbelül ötven szekcióban folytak az előadások. A magyarországi kutatókat két delegáció képviselte: Hausmann Jutta professzor csoportjában a Budapesten, illetve Szegeden folyó kutatásokról számolt be Benyik György római katolikus és Karasszon István református professzor; az evangélikus színeket Hausmann professzor és Cserháti Márta egyetemi adjunktus képviselte. A másik csoportban, melynek Zsengellér József református professzor volt a vezetője, a Pápai Református Teológiai Akadémián és a Károli Gáspár Református Egyetemen folyó, máris nemzetközi tekintélynek örvendő szövegtani kutatásokat mutatta be Zsengellér professzor, illetve Xeravits Géza pápai oktató. Bolyki János nyugalmazott református professzor a deuterokanonikus iratok hollandokkal közösen folytatott kutatásáról beszélt; e sorok írója pedig az immár tizennégy éve működő Hermeneutikai Kutatóközpontot és annak kiadványait ismertette.

Gyakran lehetett magyar szót hallani – nemcsak magyaroktól, hanem például Izaak J. de Hulster fiatal utrechti kutatótól is, akinek a vezetésével a jelenlevők az ikonográfiai kutatásokat ismerhették meg. Az erdélyi Hubbes László Attila az apokaliptika szerepéről szólt, a hollandiai Groningeni Egyetemen dolgozó Chachesz István csoportja pedig a kognitív elméletek jelentőségét emelte ki.

A saját előadásain túl ki-ki csatlakozott az érdeklődési területeihez leginkább kapcsolódó szekciókhoz.

Jelen sorok szerzője már egy korábbi – az SBL és az American Academy of Religion közös washingtoni konferenciájáról írt – beszámolójában (Az amerikai vallástudomány Mekkájában, Evangélikus Élet, 2006/49.) is utalt arra, hogy egyre inkább kibontakozóban van egy olyan irányzat, amely „a Szentírás teológiai értelmezése” mellett érvel. Természetesen a teológia korábban is meghatározó volt a keresztény biblikusok számára, de többnyire csak „második lépcsőként”, a történeti kutatás után. A felvilágosodás óta ugyanis egyoldalúan a történeti paradigma dominál a Biblia értelmezésében, s ezen csupán rést ütöttek a 20. század végén jelentkező irodalmi-nyelvi módszerek, amelyek holisztikusan közelítenek a Bibliához.

Magam is úgy véltem, hogy a Biblia egészét, benső koherenciáját, gondolati egységét felmutató irodalmi módszerek (képviselői: Eric Auerbach, Northrop Frye, Paul Ricoeur) segítenek rést ütni az egyoldalú történetiség vastag falán. Az elmúlt esztendőkben viszont egyre inkább megbizonyosodtam arról, hogy hívő olvasás nélkül nincs igazán megértés, ezért a dogmatikát nem kiiktatnia, hanem ellenkezőleg: integrálnia kell a bibliatudománynak. Az exegézis és a dogmatika összefügg (Joel B. Green), s a Biblia olvasásának helye nem elsősorban az akadémia, hanem az egyház, a teológia pedig az egyház tudománya. A Biblia egyoldalú (történettudományi) kisajátításával és analitikus „dezintegrálásával” szemben joggal emelték fel szavukat az amerikai teológusok: „Vissza a Bibliát az egyháznak!” („Reclaiming the Bible for the Church”).

A konferencia számomra egyik legérdekesebb szekciójában arról volt szó, hogy a kommunikációelméletben megfogalmazódott úgynevezett „relevanciaelmélet” is a teológiai értelmezés szükségességét támasztja alá (Gene L. Green). Stephen E. Fowl (katolikus), Kevin J. Vanhoozer (református), Francis Watson (anglikán), Robert Jenson (evangélikus) tudósok egyértelműen azt – a jelen sorok írója számára is igen fontos – álláspontot képviselték, hogy a szöveg benső értelmének tolmácsolásakor a keresztény egyház kétezer éves hagyományát, tehát a patrisztikát, a reformációt és a modern korszakot egyaránt figyelembe kell venni, s csak akkor szól az Írás önmaga – isteni – szándékához hűségesen, ha annak dallamát együtt énekeljük a földön élő és a megdicsőült egyház szentjeivel. Az Ulrich Luz nevével fémjelzett „hatástörténeti iskola” is ezt képviseli. A mi egyházunkban helyre kellene állítani az egyháznak az eredeti tiszta hangját és tekintélyét.

A bibliaértelmezés tudományában a múltban és a jelenben is sokszor meghatározó volt a vita, a polémia. A vitára való készséget a reformáció egyes felekezetei az egyház jegyeihez sorolták, ám arról az apostoli intésről megfeledkeztek, hogy az öncélú vita káros is lehet (1Tim 6,4; 2Tim 2,23; Tit 3,9).

A huszadik század utolsó évtizedeiben az angolszász biblikusok körében igen éles volt az a polémia, amelyet James Barr angol ószövetséges (1925–2006) a yale-i Ószövetség-kutató Brevards Childs (1924–2007) „kánonkritikai” hermeneutikájával folytatott. Isteni iróniára vall, hogy az ősszel elhunyt Barr-ra és az egy hónappal ezelőtt meghalt Childsra ugyanazon a napon, ugyanabban a teremben emlékeztek tisztelőik és követőik: reggel Childsról, délután Barr-ról szóltak a méltatások. Az utóbbin háromszor annyian vettek részt, mint az előbbin. (Kettejük vitájáról lásd a Hermeneutikai Füzetek 3. és 25. számát.)

Két plenáris előadás is szólt Pál apostol rómaiakhoz írt levelének mai tolmácsolásáról. A princetoni Beverly Gaventa asszony Pál drámai képalkotásáról szólt (Isten mellett ott van a bűn és a halál), s szerinte mindez mögött a zsidó apokaliptika húzódik meg. Gaventának a közelmúltban jelent meg Our Mother Paul (Pál, a mi anyánk) című könyve, amelyben Pál apostolnak a nőiességgel (szülés, szoptatás, nevelés) kapcsolatos képeit elemzi. A másik előadó az idehaza is jól ismert heidelbergi professzor, Gerhard Theissen volt, aki a Római levél kapcsán arról szólt, hogy Pál ebben a levélben dialógust folytat korábbi pluralisztikus identitásaival.

Végezetül a történetiség és a teológia kapcsolatát boncolgatva egy fiatal prágai kutató egy, a két világháború közt élt cseh tudóst, Slavomil C. Daneket mutatta be, akinek a tények és az Isten igéje különbözőségéről szóló találó észrevétele akár mottója is lehetett volna az egész konferenciának s az Isten igéjét komolyan vevő tudománynak: „Facta labuntur, sed Verbum Dei manet, manet quia fit”, azaz „a tények ingadoznak, ám Isten igéje megmarad; megmarad, mert az állandóan lesz és történik”.

Fabiny Tibor (ifj.)