Keresztutak

Talán túlzásnak, pusztán elcsépelt újságírói fogásnak tűnhet a fenti cím. De hogyan is nevezhetnénk azt a majd kéthetes eseményt, amelyen negyvenezer fiatal volt együtt a világ mintegy huszonnyolcmillió cserkészének képviseletében, szinte a föld minden országából, hogy ünnepeljen, játsszon, dolgozzon, ápolja a cserkészet hagyományait, továbbvigye a mozgalom szellemiségét? Július 28. és augusztus 8. között a London melletti Hylands Parkban a Lord Robert Baden-Powell alapította cserkészmozgalom megalakulásának századik évfordulója alkalmából valóban a világdzsemborik dzsemboriját rendezték meg, a huszonegyediket a sorban. A lapzártánk idején még tartó programról Buday Barnabás evangélikus lelkész, a Magyar Cserkészszövetség országos elnöke hazaérkezése után, telefonon számolt be lapunknak.

– Magyarországról ötszázhatvan fiatal vesz részt a találkozón, közülük háromszázhatvanöt cserkész, azaz tizennégy és tizennyolc év közötti fiatal, hetven vezető és mintegy százharminc önkéntes. A tábor jelentőségét mutatja, hogy a megnyitóünnepségen maga Vilmos brit trónörökös is megjelent. Meglátogatta a tábort a svéd király is – aki egyébként maga is cserkész. Jelenlétét az is indokolta, hogy a négy év múlva esedékes találkozó helyszíne Svédország lesz.

A kiutazó háromszázötven magyar cserkész másfél-két éven át készült a centenáriumi ünnepségre. Nyelvtudásra, a fogadó ország és Magyarország ismeretére volt szükségük – egészen a magyar táncokig –, és természetesen a cserkésztudásnak is birtokában kellett lenniük. Ezenkívül ki-ki maga gyűjtötte össze a kétszázötvenezer forintnak megfelelő részvételi díjat – magyarországi viszonyok között nem kis feladat volt a pályázati pénzek és szponzori támogatások megszerzése… Természetesen evangélikus cserkészeink is képviseltetik magukat a táborban.

Az ünnepségsorozat egyik kiemelkedő pillanata az augusztus 1-jei Sunrise Day volt, amikor is a világ minden pontján a napkelte idején – reggel 6 és 8 óra között – a cserkészek az 1907-ben Brownsea szigetén rendezett első cserkésztáborra emlékeztek. Akkor harsant fel először a kudukürt, amely immár száz éve fiatalok millióinak jelent értékes örökséget.

A rendezvény kereteiről hadd említsek néhány fontos dolgot. A dzsemborin közel százötven ország mutatja be hazáját, annak népművészetét, kultúráját. Magyarország kiállítósátra előtt a Lánchíd áll. Fából készült, szöget nem használtak a felépítéséhez, csak kötelet. Öt méter hosszú és három méter magas – fel is lehet rá mászni. A másik helyszín a World Village, a világfalu. Itt a sátorrengetegben interaktív módon találkozhatnak a résztvevők különböző kultúrákkal és tradíciókkal. Magyarországot többek között népi kismesterségek képviselik: lehet bőrözni, gyöngy nyakláncot készíteni vagy a kopjafafaragásban elmélyedni. Szabadtéren zajlik a karikás ostor használatának bemutatása és tanítása. Lehetőség van néptáncot vagy magyar népdalokat is tanulni, sőt a magyar gasztronómiába is belekóstolhatnak az érdeklődők. Megtanulhatják például egy jó bablevesnek vagy akár a csörögefánknak az elkészítését. Bent a sátorban megtekinthetők hazánk nagyjainak – magyar tudósoknak, felfedezőknek – a képei. Nagy sikernek örvend a Rubik-kocka, amely még a magyar kontingens logójába – pólóra vagy máshová felvarrható jelvényébe – is belekerült.

A magyarok a két kiállítóhelyen kívül még egy nagyon fontos helyet a magukénak tudhatnak: a tábor lakóinak rendelkezésére áll egy magyar csárda, ahova betérve eredeti magyar ízekkel ismerkedhetnek meg: kérhetnek többek között gulyást, pörköltet vagy lángost, de jól fogy a palacsinta és a somlói galuska is. A csárda működését az egymást két turnusban váltó, keményen dolgozó önkéntesek – tizennyolc éven felüli cserkészek – biztosítják. A dzsembori befejeztével a három hete épült, maguk által tervezett és felépített tornácos faházat szétszedik és hazaszállítják.

A magyar kontingens – tizenegy raj – részeként utaztak a határainkon túl élő, illetve a külföldi magyar cserkészszövetséghez tartozó magyar cserkészek, s ennek a gyakorlati hasznán kívül bizony szimbolikus jelentősége is van.

A dzsemborin a negyvenfős rajok altáborokban laknak – akár különböző kontinensekről érkezettek is kerülhettek szomszédságba egymással. Együtt táborozik a japán és az olasz, az amerikai és az iraki (!), a magyar és az ausztrál. A gyerekek szabad idejükben – azaz amikor nem néptáncosként vagy idegenvezetőként tevékenykednek valamelyik kiállítósátorban – kaland- vagy kajak-kenu túrán vehetnek részt, de hasznos szociális munkát is végeznek: a vendéglátók szervezésében például régi temetőt takarítanak, vagy összegyűjtött, rossz bicikliket javítanak meg, amelyeket később Afrikába küldenek, olyan helyre, ahol nagy kincs egy igazi kerékpár.

Személyes élményeimet röviden így foglalhatom össze: le voltam nyűgözve a szervezés profizmusa láttán, és büszkeséggel láttam a fegyelmezett magyar cserkészeket, hiszen nem sokan vannak rajtunk kívül, akik még tartják az eredeti, „Bi-Pi”, az alapító által javasolt formákat. A résztvevők jól tudják: a cserkészet nemcsak játék, hanem tanulási lehetőség is, s ennek a dzsemborinak igazi célja az, hogy hazatérve, saját csapatukban és őrsükben minél hasznosabban tevékenykedjenek. Hogy az odakint ellesett ötleteket, a megtapasztalt lelkesedést itthon aprópénzre váltva friss lendületet adjanak a magyar cserkészmunkának.

Kőháti Dóra