A hét témája

A pasaréti rendházban laktam, amikor egy dél-amerikai ország egyik eldugott plébániájáról kerestek meg azzal a kéréssel, hogy segítsek nekik egy Árpád-házi Szent Erzsébetet ábrázoló kép vagy szobor beszerzésében. Amikor visszakérdeztem, biztosak-e a dolgukban, és nem tévesztettek-e el valamit, azt a választ kaptam, hogy ugyan milyen illetékesebb helyhez fordulhatnának kérésükkel, mint egy magyarországi ferences közösséghez. Válaszuk olyan természetességgel hangzott, hogy kissé meg is lepett. És lassan elkezdett derengeni, ki a legismertebb magyar ember a világon.

Akik hitük megélésében példaképeink – és akiket katolikusokként szenteknek nevezünk –, olyan emberek, akik koruk nagy kérdéseit kortársaikkal ellentétben tisztán meg tudták fogalmazni, majd ezeket a kérdéseket életükkel úgy tudták meg is válaszolni, hogy az mind korukban, mind a későbbi nemzedékek számára világosságot gyújtott. Segítségükkel más fényben látjuk saját életünket, és biztos támpontokra lelhetünk az emberi lét nagy kapcsolatait illetően: hogyan viszonyuljunk Istenhez, embertársainkhoz és saját magunkhoz. Ez olykor nagyon radikális utak vállalását is jelenti: őszinte kérdésfeltevést, az igazságnak leginkább megfelelő választ és az így megszületett felismerések szerinti életet.

Amikor Szent Erzsébet lelkiségéről írunk, akkor életét nem kronologikus rendben vizsgáljuk, hanem egyszerűen a rendelkezésünkre álló források alapján – márpedig Erzsébet esetében igen nagy számú, csaknem kortárs életrajzot ismerünk – próbáljuk megragadni azt, ami hitének megélésében rá leginkább jellemző volt. Bár ő sem ragadható ki környezete összefüggéseiből, egyszer csak mégis ott találjuk korának legmodernebb lelkiségi áramlatában, amelyet általában az „evangélium szerinti életnek” neveztek.

A „vita evangelica” és „vita apostolica” mint életforma – melynek vállalására számos rokon mozgalom indult a 12–13. században – az apostolok, illetve a hetvenkét tanítvány kiküldésekor adott jézusi útmutatásra alapozott életmódot kívánta követni (Lk 10,4). Ezek az emberek hitüket is mélyebben és tudatosabban akarták megélni, és így a hittel egyező élet és az üdvösség útjának keresése immár nemcsak egy szűkebb kör, hanem sokak ideálja lett. Megjelent az úgynevezett laikus vallásosság, melyet a Biblia ismeretén alapuló intenzív hitélet, az apostoli szegénység mint életforma vállalása és a tevékeny felebaráti szeretet gyakorlása jellemzett.

Úgy tűnik, Erzsébet ösztönösen talált rá arra az útra, mely saját korában leginkább Assisi Ferencéhez hasonlítható. Nem véletlen, hogy egy ferences krónikás úgy tudja, Ferenc szerzetesi ruháját küldte ajándékba Erzsébetnek, és a hagyomány szerint még levelet is írt neki. (A levél sajnos mára elveszett.) Abban is rokon lelkek voltak, hogy ezt az életformát nem valami cél elérése érdekében választották, hanem saját lelkiismeretük szerint tartották magukra nézve kötelezőnek, hogy a felismert igazságnak megfelelően teljes szegénységben, a szegényeket és betegeket segítve éljenek. Sem Ferenc, sem Erzsébet nem engedte magát eltéríteni saját útjáról, melyre mindketten kemény küzdelmek árán leltek, és amelyen át megcsillan mindkettőjük kimagasló egyénisége.

Erzsébet ugyanis Istennel való mély kapcsolatában talált rá saját útjára. A 13. századi források egyöntetűen azt tanúsítják, hogy imádsága tüzes és mély volt. Megnyilvánulásai és egész spiritualitása olyan istenkapcsolatról árulkodnak, mely életének legmegpróbálóbb idején is teherbírónak bizonyult. Istennel való élő kapcsolata volt aztán emberi viszonyulásainak is az alapja.

A szemérmes életrajzokon is átsüt férje iránti mély és lángoló szerelme. Meglepő leleményességgel segítette férjét, hogy könnyebben legyen hűséges: igyekezett öltözetében is mindig tetszeni neki.

Erzsébet a felebaráti szeretet nagy alakja, de ez is hitéből táplálkozik. Noha a „király leánya” és „erős asszony”, mégis fogékony az emberi nyomorra – olyannyira, hogy mesés hozományát is képes szétosztogatni. Ez korának arisztokrata hölgyei, sőt családja körében is nemhogy újdonságnak, sokkal inkább esztelenségnek tetszett. „Szociális érzékenysége” az „értünk szegénnyé lett” Krisztus iránti szeretetéből fakad, s még megdöbbentőbb, hogy – a források eléggé egyöntetű tanúsága szerint – ezzel az érzékenységgel már kisgyermek- korától fogva rendelkezik.

Még a visszafogott legendákból is kiderül, hogy Erzsébet fejedelmi megjelenésű, vonzó és elbűvölő személyiség lehetett, annak ellenére, hogy mi mindenen ment keresztül. Következetesen követi lelkiismeretének szavát. Életét megismerve megsejthetjük, hogy ez a fiatalon elhunyt asszony micsoda életpályát járt be, milyen benső gazdagságban élte életét. Rátalálva útjára mindvégig kitartott rajta, nem tért haza apjának, II. András királynak a hívására sem, pedig a lemondás helyett itthon kényelmes élet várt volna rá, sőt a német császár házassági ajánlatát is elutasította. Nem vádolt senkit, nem keseredett el, és nem adta fel, hanem tette, amit akkor és ott meg lehetett tenni.

Mindezért jellemezte őt a 20. század elején Maria Benedicta Edit Stein karmelita nővér – aki később koncentrációs táborban halt meg – még filozófusként írt tanulmányában igazi magyar karakterként.

Erzsébet hatása felmérhetetlen. Sokak szemét felnyitotta, sokan követték karitatív szolgálatában is, sok beteg- és szegényápolást végző szerzetesi közösség választotta patrónájának. Személyében az a csodálatos, hogy bár saját környezetében tevékenykedett, mégsem volt provinciális, sőt ő a magyarság első Európa-szerte ismert, csodált és követett szentje. Így vallja őt magáénak Türingia és Magyarország, hiteles evangéliumi élete nyomán pedig az egész kereszténység felekezeti különbség nélkül.

Varga Kapisztrán OFM