A hét témája

„Szent Erzsébetről is tanultunk, hogy milyen emberszerető, milyen szegénysajnáló, milyen jó királynő volt. És hogy hazugságon ne érje őt a férje, egyszer kötényében vitt valamit a szegényeknek, s a férje megkérdezte, hogy mit visz. És azt felelte, hogy rózsákat. És amikor a férje megnézte, valóban rózsák voltak benne. És egy más alkalommal viszont a férje harcból jött meg, s annyira tele volt a szegényekkel, koldusokkal, betegekkel a kastély, hogy nem volt egy fekvőhely, ahová lefeküdjön, szemrehányást tett neki, s elment az ágyához, s amikor kitakarta, akkor Krisztus urunk vérző teste volt benne.” (Lásd illusztrációnkat)

Ezt a két történetet olvashatjuk a Landgraf Ildikó által szerkesztett, Beszéli a világ, hogy mi magyarok… című kötetben Erzsébet csodái címmel. Nemcsak a néprajzkutató adatközlői tudták elmondani őket, hanem bármelyikünk elmesélhetné. Hiszen, amint olvashatjuk, a történeteket tanították. De vajon csak ennyit őriz-e a magyar néphagyomány Erzsébetről?

Legelső éveiről nem sokat tudunk, és ez természetes; a zsenge gyermekkor még nem bővelkedik olyan eseményekben, amelyek az utókorra nézve fontosak vagy érdekesek lennének. Egyet azonban mégis tudunk: Erzsébetben már kiskorában megvolt a szegények iránti szeretet, amely mint egy aranyfonál húzódik keresztül egész életén, mindig nagyobb és nagyobb méretet öltve. A Karthauzi Névtelen így örökítette ezt meg krónikájában: „Erzsébet rendesen elment atyja konyhájába, így szól ez, midőn még kis gyermek vala, hogy ott valamit kapna a szegény emberek számára. Ezért a király szakácsai igen haragosak valának és igen szitkozódának felette, úgy hogy felhallatszott atyja várába. Egykor tehát kiment a konyhából, és köténye tele volt ételekkel, melyeket a szegényeknek akara vinni, és ime előtalálá az ő atyja. Csodálkozván rajta mit járna egyedül és hová sietne, megszólítá őt: fiam Erzsikém, hová mégy, mit viszsz? Az nemes király leánya mivel felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát; és megijede, és nem tuda félelmében egyebet mit felelni: »Im rózsát viszek.« Az ő atyja pedig meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozzá hívá és meglátá kebelét, hát mind rózsavirág az aszú apró portéka. Ó nagy ártatlanság, ó szeplőtelenségnek halhatatlan malasztja! Íme, az áldott mennyei király nem hagyá az ő szerelmes szolgáló leánya beszédét hamisságban, hogy szégyent ne vallana. Ezt látván az ő atyja, elcsodálkozik vala, mi nagygyá lészen! Annakokáért nem akará mívelködetiben megbántani.”

A szegények megvendégelése egy szokásunkban élt, de arra is talán csak a nagyon idősek emlékeznek már Mezőkövesden is. A halotti torba, a mennyei lakomának is nevezett etetésre tizenhárom koldust hívtak meg, így emlékezve az utolsó vacsorára is. A vezető koldusasszony megáldotta a gyászoló családot és a halottakat. Az étkezés végén Szent Erzsébet csodatételéről, az ispotálybeli szegények látogatásáról és megvendégeléséről emlékezett meg. Ezután az asztalon lévő jancsikorsóból ivott mindenki. Ez volt az áldásbor, amely valószínűleg Szent Jánost idézi.

Bár Erzsébet nemcsak a ferences harmadrend, a ciszterciek, az Erzsébet-apácák patrónusa, hanem a pékek, a koldusok, özvegyek, árvák, ártatlanul üldözöttek, a csipkeverők és fátyolkészítők védőszentje is, a néphit igen szegényes. Mindössze annyit jegyeztek fel a gyűjtők, hogy a schröki kútnak, amelyben Erzsébet a fehérneműjét mosta, pünkösd táján csodálatos tisztítóereje van. Időjárásjóslás is kapcsolódik ehhez a naphoz: általában havazást várnak a gazdák, csakúgy, mint Katalinkor.

Veres Emese-Gyöngyvér