Élő víz
Szerepjátéktér
Egy apró igazítás a sminken. Még egy pillantás a jelmezre. Utolsó figyelmeztetés. Belép a színpadra. Az egyik percben nevet, a másikban már sír. Teszi a dolgát. Komédiás. Kialszanak a fények. Öltöző. Civil ruhák. Elköszön. A kocsijához baktat.
Elfordítja a slusszkulcsot, indít. „Hé, mit akar ez az autó az én sávomban?!” Félrerántja a kormányt, és…
Egy apró igazítás a sminken. Még egy pillantás a jelmezre. Utolsó figyelmeztetés. Belép a színpadra. A világot jelentő deszkákon most nincs más, csak egy asztal és két szék.
– Kérem, foglaljon helyet! – mondja neki az ismeretlen férfi.
Feszeng. Leül.
– Neve?
– Kovács-Kiss Árpád.
– Kora?
– Negyvennyolc év. De ki a fene maga, és miért kérdezget engem?
– Türelem, mindent csak sorjában. Foglalkozása?
– Színész – veti oda foghegyről.
– Mi a baja a foglalkozásával?
– Nekem? Semmi. Szeretek szerepeket játszani.
– Valóban? Hm… Érdekes, így már mindent értek…
– Mindent ért? Mit akar ezzel mondani?
A furcsa idegen a szemébe néz, és azt mondja:
– Amikor megszületett, az édesapja nagyon büszke volt magára. Arra, hogy az első gyermeke fiú. Az édesanyja azonban igazából nem akarta, hogy a világra jöjjön. Legalábbis még nem. Úgy érezte, még nem készült fel az anyaságra. De erről soha senkinek nem beszélt. De megpróbált megfelelni. Jó anyának lenni. Úgy viselkedni, ahogy azt mások elvárják tőle. Görcsösen igyekezett szeretni a gyermekét is. De bárhogy is igyekezett, Ön valahogy mégis idegen maradt a számára. Ön pedig egy életen át kimondhatatlanul vágyott a szeretetére. Szegénykéim…
Kovács-Kiss Árpádnak leesett az álla a megdöbbenéstől. „Honnan tudja…?” – akarta dadogni. De csak akarta, mert megszólalni nem tudott. Torkán akadt a szó. A vele szemben ülő férfi bátorítóan megszorította a kezét, és folytatta.
– Egy életen át ki akarta érdemelni az édesapja elismerését és az anyja szeretetét. Jól tanult, nem ivott, nem dohányzott. Szabad idejében sportolt, és klasszikusokat olvasott. A gimnázium színjátszó körébe egy lány miatt ment el. A nevére már rég nem emlékszik, csak arra, hogy kék szeme és hosszú szőke haja volt. A taps megrészegítette. És ettől kezdve a színpad volt az élete. Mindennek célja és értelme lett, az anyja hiánya sem fájt már. Csak ez számított, semmi más…
– Most azért van itt – folytatta az idegen szelíden –, mert emlékeztetni akarom arra, hogy véges az ideje. Színházi nyelven szólva: előbb-utóbb vége az előadásnak. Mossa le az arcáról a sminket. Kovács-Kiss Árpád, a színész nincs többé. Itt és most csak Kovács-Kiss Árpád létezik, az EMBER, csupa nagybetűvel.
A kedves idegen még sokáig beszélt. Mindent tudott róla. Legbelsőbb gondolatait, legféltettebb titkait is jól ismerte. Semmi nem maradt rejtve előtte. Sem az öröm, sem a bánat, sem a jótett, sem a bűn.
Amikor Kovács-Kiss Árpád így végigtekintett az életén, hol egy-egy mosoly jelent meg, hol egy-egy könnycsepp gördült végig az arcán. Minden ki nem mondott jó szó, harag szülte mondat égette a lelkét. Mit lehetne tenni…
– Kérem, ne mozogjon. Baleset érte, kórházba került – hallott egy hangot nagyon messziről.
Lassan a kép is kitisztult, egy nővér állt az ágya mellett, és hozzá beszélt.
– Azonnal hívom a doktor urat… – mondta.
Iszonyatosan fájt a feje. „Baleset? Kórház? És a férfi? Az idegen, aki mindent tudott az életemről? Ő vajon hová lett? Mit is mondott? »Kovács-Kiss Árpád, a színész nincs többé. Itt és most csak Kovács-Kiss Árpád létezik, az EMBER, csupa nagybetűvel.«”
Igen. Az EMBER, aki még egy esélyt kapott az igazabb életre. Szeretni, szenvedni, szolgálni. Smink nélkül.
Gazdag Zsuzsanna