Élő víz
Árnyékban
Egy ember áll a buszmegállóban. A forró, júliusi nyárban, a pesti aszfalton, 42 fokos, szinte elviselhetetlen hőségben. Tűz a nap, szikrázik a forróság. Felfelé tekinget, hunyorogva kémleli az eget. Sehol egy felhő, egy fa, a házfalon egy erkély vagy bármi, ami egy kicsi kis árnyékot adna. Azaz mégis: odébb egy útjelző tábla tányérnyi korongjának fekete foltja vetül a földre. Az ember – lábát gondosan ráigazítva a foltra, felsőtestével az árnyék irányába fordulva, szinte egyensúlyozva, foltméretűre összehúzva magát – menedéket talál a várakozás perceire.
Ki ne érezte volna az elmúlt hetekben honfitársaim közül, hogy a forróságban, a bőrünket égető napsütésben milyen nagy kincs az árnyék? Ahogy egy üveg ásványvíz is, úgy egy enyhülést adó árnyékos hely is megmenthet gyermeket és felnőttet a rosszulléttől, a hőgutától, a napszúrástól.
Testünk, lelkünk, törékeny, veszélyeknek kitett életünk olyannyira vágyakozik védelemre, menedékre, biztonságra, enyhet adó rejtekhelyre! S keressük is, tudatosan vagy tudattalanul, ösztönösen vagy átgondoltan, szüntelenül keressük azt a menedéket, azt az árnyékot, amely megóv a fájdalmaktól, csalódásoktól, bánatoktól, sérülésektől. Ahová behúzódhatunk, ahol van helyünk, ahol biztonságra találunk.
Évezredekkel ezelőtt, térben és időben tőlünk távol sem élt másképp az ember… A Szentföld tűző napja, forró ege alatt egy korty víz, egy fa árnyas lombja mentette meg az utazót. S a földi élet mulandó voltával, halálnak kitett, sérülékeny létével szembesülve minden időben támaszra vágyakozott az ember.
De létezik-e biztos, erős, megnyugvást adó menedék, olyan árnyék, amely lényünk egészét betakarja, ahová nemcsak a forróság elől, hanem az élet minden terhével behúzódhatunk? Korunkban különösen élesen vetődik fel a kérdés, hiszen megkérdőjeleződik sok minden, ami korábban megingathatatlannak tűnt: értékek, erkölcsi szabályok, törvények… Sokan egész életükben keresik a választ, s a létet bizonytalan, szenvedéssel teli valóságnak, árnyéktalan, kínzó hőségnek élik meg. Pedig Istennél, a teremtő és mindenható Atyánál valamennyiünk számára van menedék. S van válasz is. Kérdés, hogy – a szó szoros és átvitt értelmében – felfelé tekintünk-e.
„Mert erőssége vagy a nincstelennek, erőssége a szegénynek a nyomorúságban, oltalom a zivatarban, árnyék a hőségben…” – mondja Ézsaiás próféta (25,4). A zsoltáros pedig így vall: „Mily drága a te szereteted, Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek.” (Zsolt 36,8) Dávid egy másik szép zsoltára örömteli hálaadás: „Mert te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok. Ragaszkodik hozzád lelkem, jobboddal támogatsz engem.” (63,8–9)
Igen, Istenünk szárnyainak árnyékába menekülve nem kell félnünk. Annál is inkább fontos ez a bibliai metafora, mert az árnyéknak van egy sötét, félelmetes, ijesztő asszociációja is: a halál árnyéka. De akinél az oltalom, annál a megoldás is készen áll. Isten a sötétséggel és a halál árnyékával szemben Jézus Krisztusban örök világosságot adott. „A nép, amely a sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál földjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt” – ezeket a sorokat már Máté evangéliumában olvassuk (4,16). Csodálatos a Biblia tanúságtétele, ha felidézzük az Úrról, a Pásztorról szóló 23. zsoltár sorait: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.” (Zsolt 23,4)
Jézus azért jött közel, hogy megtisztítson a bűntől, a legsötétebb árnyéktól, igéjével világosságot, mély és feltétel nélküli szeretetével pedig reményt hozzon. Ahogyan a nap járását, az árnyékok vetülését, a hőség fokát, a nyár forróságát nem tudjuk sem erővel, sem jó szándékkal, jóakarattal befolyásolni, éppúgy nem tudjuk kikényszeríteni, pláne nem kiérdemelni, csak kérni és várni az enyhülést. Istenünk szeretetét, szárnyainak árnyékát sem megérdemelten kapjuk. Ez a mély és örök, évezredek óta változatlan szeretete, amely Jézus Krisztusban mutatkozott meg teljes valóságában, lett ésszel felfoghatatlan, de hittel elfogadható, átélhető valósággá.
Lábunkat ráigazítva az útra – álljunk éppen bármelyik megállójában is életünknek – nem kell görcsösen összehúznunk magunkat. Mert ez az árnyék, ezek a szárnyak, a megmentő és üdvözítő isteni szeretet éppen ott van, és éppen akkora, mint mi. Amekkorára szükségünk van. Azaz még az elképzelhetőnél is sokkal nagyobb. Kifogyhatatlan, mély és végtelen.
– kőháti –