Napról napra

Térj meg Istenedhez, tartsd meg hűségesen a törvényt, és reménykedj szüntelenül Istenedben! Hós 12,7 (Róm 9,4–5; Lk 19,41–48; Róm 9,1–8.14–16; Zsolt 64) Tékozló fiúknak és tékozló lányoknak hangzik Urunk hívása, hogy meghalljuk, ha távolra kerültünk, ha hátat fordítottunk, ha ködös ingoványba tévedtünk, és elveszítettük a célt. Vissza lehet indulni a disznóvályútól a kiskapuban kitárt karokkal váró mennyei Atyához! Lehet mondogatni az úton hazafelé: „Atyám, vétkeztem ellened és az ég ellen, és nem vagyok méltó…” – s akkor boldogít majd a törvény, éltet a remény, és a golgotai kereszt tövében örök életre szabadulunk.

Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom. Ézs 65,24 (Mt 17,20; Róm 11,1–12; Mt 10,16–26a) Sportolók közül néhányan imádkoznak, keresztet vetnek a rajtnál. Minden új nap egy futás rajtja, pedig sok keresztény indul álmosan, csukott szemmel, alvó aggyal és lelassult szívvel; nem figyelnek sem Istenre, sem egymásra, akikkel pedig együtt futnak, egy pályán harcolják a hit harcát. Ami a legnagyobb baj, hogy nem figyelünk a vezényszóra, a karmesterre, a rendezőre, hogy földi utunk tiszta és mennyei utunk biztos legyen.

Igaz-e Isten előtt a halandó? Alkotója előtt tiszta-e az ember? Jób 4,17 (Róm 5,8; Lk 21,5–6.20–24; Mt 10,26b–33) Jogos lehet Elifáz kérdése, mert bűnösök vagyunk, „akár a többi nép”. Tiszták sem lehetünk, mert a kísértő – nevéhez méltóan – óráról órára, napról napra elbuktat, bemocskol, sárral dobál és összezavar mindenkit. Az igaz Jézus Krisztus azonban még minket is megigazít, hogy felismerjük és énekeljük: „Ámulok, hogy ő, az ártatlan mit tesz értem…”

Azért nincs még végünk, mert nem fogyott el az Úr irgalma: minden reggel megújul. JSir 3,22–23a (Jak 5,11b; Jn 4,19–26; Mt 10,34–39) A vég közel lehet, de sem a napot, sem az órát nem tudhatjuk. Ezért nincs idő és lehetőség a haragra, a gyűlöletre, a szeretetlenségre. Nincs mód irgalmatlanságra és kegyetlenségre, mert a tanítvány tudja: az irgalmas Isten várja, hogy szavára igent mondjunk, akaratát elfogadjuk. A mai napon is erre vár! Ez a perc is lehetőség a hozzá térésre – ne mulasszuk el!

A ti szemetek boldog, mert lát, és fületek boldog, mert hall. Mt 13,16 (Péld 20,12; Róm 11,13–24; Mt 10,40–42) A tanítványok szeme nem volt boldog, mert aggódva látták, hogy néhány haluk és néhány kenyerük van csak. Meg is kérdezték: mi az ennyinek? Az apostolok füle sem volt boldog, mert hallották az írástudók fenyegetését és Jézus háromszori bejelentését szenvedéséről és haláláról. De mindenkinél boldogabban tágult szemük a Feltámadottra, és boldogan hallották: „Tegyetek tanítvánnyá mindenkit!” A legboldogabbak pedig azok, akik ma is hallgatják és megtartják beszédét.

Miután valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a maradék darabokat, tizenkét tele kosárral. Mt 14,20 (Zsolt 55,23a; Lk 23,27–31; Mt 11,1–19) Nagy környezetvédő akciók keretében gyűjtik össze néha a háztartási maradékot, szemetet, hasznosítható hulladékot. Mások pedig milliószámra éhen halnak, utcán alszanak földünkön. Lehet, hogy nem Jézus vendégeiként tervezünk, osztunk, és ülünk asztalhoz? Lehet, hogy kihagyjuk a mindenség Urát számításainkból? Lehet, hogy önzésünk emészthetetlen gyümölcseit forgatjuk bűnöktől elvásott fogaink között? Imádkozzunk, hogy Jézus adjon, vezessen, és áldjon meg minden szükségessel bennünket.

Pál írja: Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, mert közösséget vállaltatok az evangéliummal az első naptól fogva mind a mai napig. Fil 1,3.5 (1Kir 18,37; 5Móz 4,27–35/36–40/; Mt 11,20–24) Közösséget vállalni az evangéliummal annyit jelent, hogy érintett vagyok, Jézus szavát hallom, mint a testvéremét, ha fölhívom, ha találkozunk, ha rá gondolok. Isten kereszten megmutatott szeretete nem hagy hidegen, mert Lelke szólít az orvosomként, gyógyít, mint Megváltóm, feljogosít, hogy az örömhírt én is hirdethessem, amíg csak élek.

Smidéliuszné Drobina Erzsébet