Keresztény szemmel

A napokban – több mint negyven év után – elköltözöm eddigi szűkebb pátriámból, a budapesti Szentimrevárosból, Kelenföldről. A múlt század húszas-harmincas éveiben alakult ki ez a városrész, otthont adva a Szent Imre-plébániatemplom környékére települni kívánó középosztálynak, hivatalnokoknak, értelmiségieknek. A Gellérthegy tövében elterülő néhány négyzetkilométer névadójának szobra – Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotása – 1930 óta áll a Móricz Zsigmond körtéren. Imre herceg főalakja mellett a harmincas évek Magyarországának jellegzetes alakjai, polgárok, parasztok, cserkészek alkotják a szoborcsoportot: reménységgel, odaadással, hódolattal tekintenek a központi alakra, mintha kortársak lennének. Imre ott áll közöttük élő példaképként, része az életüknek – a harmincas években.

Nem is érti az ember, hogy a szobor miként tarthatott ki a szocializmus éveiben, hogy nem esett áldozatul az ideológiai harcnak az Erzsébet híd és a Duna fölé keresztet tartó Gellért alakjával együtt. Valószínűleg még a Rákosi-rendszer sem vállalta az esetleges eltávolításból eredő konfliktust – nemcsak a katolikus hívekkel, hanem mindazokkal, akik a magyar történeti hagyományban jelentős szerepet tulajdonítanak a kereszténységnek.

Az ezredforduló óta Szent Istvánnak is áll szobra a fiáról elnevezett városrészben. Igaz, jóval szerényebben, a gellérthegyi sziklakápolnába érkező hívek, nem pedig a külvilág felé fordulva, lova mellett áll az államalapító. A Szabadság hídról lehajtva Kő Pál szobrából csupán a ló fara látszik, mintha a kifelé forduló Gellérttel ellentétben István feladta volna küldetését, s csak katolikus hitsorsosainak akarná jelezni: tudja, hogy ők szentként tisztelik, de az államvezetési ideálok dolgában bizony az augusztus végén rendszeresen visszatérő szónoki frázisokon kívül aligha talál közös hangot kései utódaival.

Képzeljük csak el, hogy a Kő-István egyszer csak megfordítja lovát, felpattan rá, és útnak indul a rá emlékeztető hosszú hétvége előtt. Próbáljunk útitársául szegődni, a Szent Imre-szoborcsoport mellékalakjaihoz hasonlatosan képzeljük őt magunk közé. Mit mondanánk az időutazó vendégnek rövid hétvégi túrája során? Mi mást tehetnénk az államalapítás ünnepén, mint hogy megpróbálnánk elmagyarázni, és a magyarázat által magunk számára is világossá tenni, hogy mit gondolunk a mai magyar államról. Ha augusztus 20-át nem csupán a látványosságok, a tűzijáték, a kirakodóvásárok, a lepényevés-zsákban futás szintjén akarjuk ünnepelni, akkor aligha tehetünk másként.

Tudjuk, hogy a Magyar Királyságtól hosszú és talán másokénál is göröngyösebb út vezetett a mai Magyar Köztársasághoz. Balgaság lenne egy az egyben az istváni ideálokat keresni, hacsak nem abból a szempontból, hogy a határozott államfilozófiai elképzelés bármely korban elengedhetetlen feltétele a jó kormányzásnak. Akár egy abszolút monarcháról, akár egy liberális demokrácia választott vezetőjéről van szó, saját feladatának, az általa irányított állam szerepének világos látása mindenképpen szükséges a napi döntések meghozatalához is. Istvánnak volt ilyen, ma viszont leginkább csak kapkodást látunk. A pillanatnyi politikai siker érdekében elhangzó nyilatkozatok inkább elfedik, mint kidomborítják az alapvető államvezetési elképzeléseket, melyekről – némi fantáziával és jóindulattal – azt feltételezzük, hogy léteznek.

A szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava persze jóval nagyobb teret enged az államférfiúi értelmezésnek, mint az istenkirályság elméletére alapított állameszme. A felvilágosodás gondolatának kialakulásában a reformáció is meghatározó szerepet játszott, ezért protestáns keresztényként igencsak következetlenek lennénk, ha a liberális jogállam, a szabadság lehetőségeit kárhoztatnánk a minket körülvevő világ visszásságaiért. Az állami vezetők következetességét azonban éppen ezért mi is elvárhatjuk.

A 2002 óta zajló „jóléti rendszerváltás” jegyében egyre több az elesett ember, akik aligha tudnak osztozni a társadalombiztosítás és az egészségügy területén mostanság oly gyakran hangoztatott „verseny” iránti lelkesedésben. A méregdrága állami beruházások – legyen az autópályahíd, kormányzati negyed vagy kétszáz méterenként megépítendő metrómegálló –, a már napi rendszerességgel a bulvársajtóban is megjelenő korrupciós ügyek, hatósági visszaélések láttán nem csoda, hogy a politikusok iránt minimálisra csökkent a közbizalom. Közben pedig a politikailag független, szakszerű államigazgatás is ellehetetlenül a politikai elvárások miatt; látványosan bizonyítja ezt a közigazgatási államtitkári tisztség tavalyi megszüntetése is. Mindeközben Magyarország elismertsége, gazdasági, külpolitikai tekintélye az elmúlt évek során rohamosan csökkent, s ez akkor is nagy baj, ha a környező államok csillagzata sem emelkedett túl magasra.

Ahogy elmúlik a hosszú ünnep, kevesebbet gondolunk majd minderre, maradnak az elmúlt évek, évtizedek állami, vezetői felelőtlenségére, a mai magyar állam szerepzavarára utaló apró, de fontos jelek. Rendszám nélkül közlekedő autók, kórházak közt kódorgó betegek, megszűnt vasútvonalak, hiteleket népszerűsítő, az eladósodást természetesnek beállító reklámok, bezárt posták, elnéptelenedő falvak, meg nem született gyerekek. És híveiket kereső, valaha szebb napokat megélt templomok.

Nem szoborcsoport, hanem folyamatos élőkép ez az ország, kisebb és nagyobb felelősségi körökkel és felelőtlenséggel. Hasznos lenne, ha nemcsak István, Imre és más történelmi alakok szobraira tudnánk felnézni, hanem napjaink államisága is a köztisztelet tárgya lehetne. Így talán azt is elérnénk, hogy ne kitalálni akarjuk, hanem mindnyájan a magunkénak érezzük Magyarországot.

Prőhle Gergely