)
Keresztutak
Tanulmányút – kultúrák határán
|
|
Marseille-ről az útikönyv azt írja, hogy egyértelmű állásfoglalásra kényszerít: vagy megszereti az ember, vagy „undorodik” tőle. Furcsa kavalkád fogadja ugyanis az idelátogatót. Mindenféle népcsoportok élnek a metropolisban. A franciák, akiket szinte keresni kell a belváros utcáin, jól elkülönülve a bevándorlóktól a luxusnegyedekben és a várost övező településeken élnek, meglehetős jómódban. A régi kikötő környéke pedig nem csupán a turisták izgatott zajától vagy a halpiacon áruló kofák és vásárlók zsivajától hangos, hanem mert innen indul az az út is, amely az arab negyedbe vezet. Zsong a város. Eltérő bőrszínű emberek, jól szituált urak, ráérősen üldögélő arab férfiak, miniszoknyás lányok, csadorba öltözött asszonyok élnek itt békésen egymás mellett, mégis bábeli zűrzavarban. Egy-egy kis sikátorba fordulva az ember máris egy másik kultúrába ütközik.
Ezt a várost csak szeretni lehet, tükröződött Pekkának és feleségének, Railinak tekintetéből. Melegséggel beszéltek azokról az emberekről, akik közé az Úristen küldte őket. Ezzel meg is válaszolták a magyar fiatalok kérdését. Nem tehettek mást, mint hogy engedelmeskedtek Isten küldő szavának. Ha az Úr küld, nincs helye hezitálásnak. Pekka feladta eredeti kereskedő szakmáját, kitanulta az asztalosmesterséget, hogy – miként fogalmazott – „Krisztus hasznosabb eszköze lehessen”.
Nyolc évig Észak-Afrikában szolgáltak, majd Marseille-be érkezésük után egy évvel az arab negyed szélén, a Rue d’ Aubagne 47-ben nyitották meg azt a központot, ahol – más missziók munkatársaival együttműködve – a főként Marokkóból és Tunéziából bevándorló menekülteket támogathatják. A tanév során elsősorban gyermekekkel foglalkoznak, iskolai felzárkózásukat segítik. Az asszonyokat a francia nyelvre tanítják, enélkül ugyanis a nőknek csekély esélyük lenne arra, hogy munkát találjanak. Gyakran szorulnak rá, hogy takarítással keressenek pénzt. Sokszor egyedül ebből a jövedelemből él a család, hiszen letelepedési igazolvány nélkül a férj sem tud elhelyezkedni.
Finn misszionárius testvéreink a szükséges dokumentumok megszerzésében is igyekeznek a betelepülők segítségére lenni. Mint akik egy kicsit maguk is idegenek, tudják, mit jelent a szülőhazától távol élni. A Finn Missziói Társaság által fenntartott központ valóban ott működik, ahol nagy a szükség. A kilátástalan helyzetben élő arabok között nagy a szegénység, ennek folytán megnőtt a bűnözés, a drogfogyasztás – különösen a fiatalok körében.
A magyar fiatalok úgy érezték, hogy a Tihonen házaspár segítő, diakóniai szolgálata csupán csepp lehet a nyomorúságtengerben. Bár a Marhaban központban kiállított fotók tanúsága szerint sokakkal építettek már ki kapcsolatot az évek során, mégis a Marseille-ben élő kétszázezres arab lakosságnak csupán töredéke találkozhatott szolgálatukon keresztül Krisztussal.
A kérdésre, hogy van-e értelme az efféle missziói szolgálatnak, Pekka csak ennyit mondott: „Ránk Isten a vetést bízta, nem az aggódást.” Majd arról beszélt, hogy mint az Úr szolgáinak egy feladatuk van: életükkel, a krisztusi szeretet megélésével szórniuk kell az ige magvát. Hogy mi lesz a vetéssel, az Isten ügye. Szentlelke ott munkálkodik, ahol akar, és akkor arat, amikor jónak látja.
Marseille színes forgatagában van egy üdítő hely, amely nyugalmat és szeretetet áraszt. Már a név is hívogató: Marhaban, azaz „Isten hozott”. Azt hirdeti, hogy az Úrnak minden nép, minden nyelv és bőrszín kedves.
Az útikönyv azt írja, Marseille állásfoglalásra késztet. Valóban, aki turistaként látogat oda, megkedvelheti, de meg is rettenhet tőle. Ám e sorok írója számára, aki az Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME) lelkészi elnökeként a magyar fiatalok kísérője volt, Marseille a jól ismert igevers igazságát mélyítette: „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Lk 19,10; Károli-fordítás)
B. Pintér Márta