Keresztutak

Összesen ötvennégy, nyolc és tizenöt év közötti gyermek vett részt Gömörország evangélikus gyülekezeteiből a Kopár-hegyen (Krokava), egy elnéptelenedő falucskához tartozó üdülőben, hét-nyolcszáz méter magas hegyek között megrendezett táborozáson augusztus első hetében. Sajógömörben – ahonnan a legnagyobb lélekszámú csoport jött – a különbuszra várakozóktól hallottam a következő történetet: egy szlovák férfi szénaforgatásra hívott – szlovákul – egy asszonyt. „Ha nem mondja magyarul, nem megyek” – hangzott az önérzetes válasz. Nem mondta. A magyar nyelv napszámtól elesett védelmezője egy cigány asszony volt…

Táborunkban reggelente Gedeon harcias (hit)világa, esténként pedig a Lélek szelíd gyümölcsének különböző ízei hívogattak bátor, küzdelmes és szeretettel, örömmel teljes életre. Utolsó este Imi, egy tizenöt éves fiú kiállt a társai elé, és minden egyházias sallang nélkül, a maga érintetlen eredetiségével mondta el, miként született meg benne a döntés ezen a héten egy ilyen életre. Bizonyságtétele bőven fölé magasodott a felnőttek személyes vallomásainak…

Az éjszakai túra közben megpihenve a hegyoldalon elterülve vártuk a hullócsillagokat. Nem jöttek, de a csillagok, a jövő reménységei ott hevertek körülöttünk, cseverésztek, kacarásztak, vagy épp a sötéttől féltükben hallgattak – mindezt úgy, ahogy a gyerekek tudják bárhol széles e világon (kivéve a csak itt használatos csodálatos gömöri tájnyelvet).

A négyágyas szobák csapatai versenyeztek egymással – a rend és a napi eseményeket, tanultakat ismétlő kérdésekre adott válaszaik szolgáltak a pontozás alapjául (de aktív énekléssel is lehetett pontot szerezni). Illusztrálják az egyik kérdésre adott válaszok a szlovák konyhát és a gyerekek magyar nyelvi jártasságát (gazdag szókinccsel, szépen beszélnek, de nem mindegyikük jár magyar iskolába): párán főtt lekváros gombóc csokiöntettel – így az egyik válasz, és imigyen a másik: buchty a párán.

Az utolsó nap reggelén „magánáhítat” az erkélyen: a völgyben ködfoltok, a hegyoldalról legelésző marhák kolompjainak hangfoszlányai, és a soron következő zsoltárt olvasom: „Tekintetem a hegyek felé emelem, honnan jön segítségem? A segítség az Úrtól jön…” Szinte giccs, de mivel az Úrtól jön mind a világ, mind az ige, inkább kincs. Közben az erkély alatt két fiúcska önállóan megtartja önmagának a szokott időben a szokott reggeli tornát – siker.

A játékos kiértékelésből többek között kiderült: csak ketten nem vennének részt jövőre egy hasonló táborban. Elsöprő többség tanult valamit Istenről, és megy haza ismeretben, lélekben gazdagodva. Ugyanennyien hoztak valamifajta döntést arra vonatkozóan, hogy szeretnének változtatni életük egy vagy több szeletén. Mindenki szerzett új barátokat. Kétharmaduknak nagy volt a szigor. Egy gyermek kivételével túl hosszúnak ítélték (jogosan) a vasárnapi istentiszteletet.

A záróáhítaton közös imára nyílt lehetőség. Nagy lapokon imádságkezdetek szerepeltek, saját szavakkal lehetett folytatni őket írásban. Egy rövidke válogatás: „Uram, köszönöm, hogy” szeretnek; megérintetted a szívemet; védelmeztél, pátyolgattál és szeretsz; megtanítottál imádkozni. „Uram, bocsáss meg nekem, mert” csúnyán beszéltem néha; aludtam imádkozás közben; sokszor nem hallgatok a szüleimre. „Uram, kérlek, hogy” állj mellettem az életemben, ne hagyj el engem meg a családomat; Adrián járjon Edittel, és hogy járjon Orsi Kevinnel; nech dá do mojho srdce vieuru (adj a szívembe hitet).

Attilától, akinek a készségességért nem kellett a szomszédba mennie, aki egy minden lében kanál, a szeretetért remegő fiúcska volt, a búcsúzáskor testi-lelki útravalóul egy üdítőitalos flakont kaptam, rajta ákombákom, óriás betűivel írt cédula: „Az Isten mindig veled lesz. Barátod”.

Egy mozaikkocka feltétlenül jár Rusznyák Dezső sajógömöri lelkész állhatatos és nélkülözhetetlen szervezőmunkájának. A hála és a dicsőség pedig a teljes képet összerakni, a tábor hiányosságait pótolni tudó Istenünké.

Bakay Péter