Evangélikusok

Szokatlanul eseménydús az eddigi életútja a budavári gyülekezet orgonista-kántorának. Fiatal kora ellenére komoly tanulmányokat és figyelemre méltó állomásokat tudhat maga mögött. Bejárta Európa legismertebb koncerttermeinek nagy részét, és néhány igen nagynevű templomban is megszólaltathatta az orgonát, de eljutott már a világ más pontjaira, így Japánba is. Fellépett szólistaként, kísérőként és a nagy hírű Schönberg kórus tagjaként. Bármerre járt is – illetve jár iskolai kötelezettségei miatt –, ha megoldható, a vasárnapi istentiszteleti szolgálatokra mindig hazatér gyülekezetéhez Budavárba, ahol annyi szeretettel veszik körül. Nemcsak az orgonista-kántori tisztet látja el a tőle megszokott, igen magas színvonalon, hanem időről időre koncertekkel is gyönyörködteti hallgatóságát.

1999-ben a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát mint molekuláris genetikus. Utolsó éveiben az egyetem mellett mint kutató is kipróbálta magát. Egy idő után azonban – meghallva az elhívó hangot – az orgonálás felé fordult. Pályamódosítás következett, és „elszegődött” főállású kántornak. Ehhez jó alapot jelentettek a zeneiskolai és konzervatóriumi tanulmányok, valamint a Peskó György, az atyai jó barát oldalán eltöltött tanulóévek. Útja a bécsi zeneművészeti egyetemre – Universität für Musik und darstellende Kunst Wien – vezetett, ahol újabb távlatok nyíltak meg előtte, amikor a hangszeres képzés mellett karvezetői és énekesi tanulmányokba is belekezdett. Hivatalos zenetanulmányai végéhez közeledvén, mostanra számos jelentős fellépéssel büszkélkedhet.

– Komoly tudományos karriert hagyott ott az orgonapad kedvéért. Hogyan, milyen előzmények után jutott erre az elhatározásra?

– Nem csak édesapám tudós ember, hiszen családunkban számtalan nagy tudású polihisztor ősöm van apai ágon, de édesanyámék családja is tanult, régi gyógyszerészdinasztia. Számomra a mikrobiológia, a genetika tűnt a legérdekesebbnek, ezért mindezeket figyelembe véve talán nem meglepő, hogy már a gimnáziumban eldőlt: ezzel fogok foglalkozni. Így kerültem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, ahol a molekuláris genetika szak mellett még két diplomát szereztem, logisztika és német szakfordító szakon. Ezután kaptam egy PhD-képzéssel – a doktorátus megszerzésére irányuló képzési lehetőséggel – összekötött kutatói állásajánlatot, amit végül is nem fogadtam el.

Nehéz döntés volt minderről lemondani, de az elhívást meghallva szerettem volna kipróbálni magamat a zene területén is. Egy nap gondolkodási időt kértem, míg végül úgy döntöttem, hogy a zenei pályát választom. Beszéltem erről a professzorommal is, aki felajánlotta, hogy nyolc évig fenntartja a helyemet. Ez a türelmi idő mostanában jár le. Nemrég szóba került, hogy még visszavárnak, valószínűleg még vissza is tudnék kapcsolódni – sőt néha hiányzik is egy kicsit az a fajta tevékenység –, de ennek ellenére úgy gondolom, ezt már valószínűleg magam mögött hagytam. S bár zenészként még csak most kezdem a pályámat, remélem, jó döntés volt. Úgy vélem, nagyobb boldogságot jelent az Úr útján járni, mint a biztonságos élet vagy akármi más reményében visszautasítani az elhívó jeleket.

– Természettudósként másként érti, érzi-e a zenét, mint azok, akiknek nincsenek a világról – vagy egy szeletéről – ilyen mély ismereteik?

– Nem tudhatom, hogy más zenészek miként élik meg ezeket a dolgokat, hiszen nem látok beléjük. Meggyőződésem viszont, hogy a zene maga és a magas szintű művelésére való lehetőség ugyanúgy az Úr ajándéka, mint bármi más a földön. Emiatt biztos vagyok benne, hogy ha valaki mélyebben ismeri az Úr teremtményeinek felfoghatatlan tökéletességét és titkát – legyen az bármilyen tudományos terület –, mélyebben és még több alázattal tud elmerülni a zeneművekben és a zenélésben is.

– Nem lehetett volna a két pályát összeegyeztetni?

– Nem lehetett megoldani. A biotechnológiai kutatás olyan különleges időbeosztást igényel, amely nem egyeztethető össze más időigényes foglalatossággal. Van olyan, hogy a kutató húsz órát vagy akár napokat tölt bent a laborban, s nem lehet otthagyni a munkát. Viszont a zene sem ismer engedményeket: folyamatosan gyakorolni, koncertezni kell, nem is beszélve az állandó kántori szolgálatról vasárnaponként. A kettő tehát egymás mellett nem teljesíthető, mindkettő teljes embert kíván.

– Hogyan találtak egymásra a zenével?

– Szüleim is zenéltek gyermekként. Édesanyám kimagasló tehetségű zongoristapalánta volt; édesapámnál sajnos ez nem derült ki, inkább elhanyagolta a zeneórákat, szívesebben töltött minden percet a természetben. Nevelésünkben gondosan odafigyeltek arra, hogy nővéreimmel együtt sok koncertre és operaelőadásra eljussunk. Otthon csodálatos lemezeink voltak, sokat hallgattuk őket. Ha pedig valaki már élete első perceitől kezdve túl sok Cziffrát hallgat anélkül, hogy ez tudatosulna benne, predesztinálva van az élete. Emellett természetesen rendszeresen jártunk templomba, illetve hittanórára és vasárnapi iskolába.

Már gyermekként odavoltam az orgonáért. Szinte ebben a templomban tanultam meg járni, itt kereszteltek, így Peskó Gyuri bácsival már kisgyerekként összebarátkoztam. Ő azt mondta, amíg nem ér le a lábam, még nem orgonálhatok, de – javasolta – addig tanuljak zongorázni. Ennek megfelelően általános iskolás koromban el is végeztem hat évet a zeneiskolában. Amikor pedig a fasori gimnáziumba kerültem, elkezdhettem végre orgonálni is. Attól kezdve van folyamatosan jelen az életemben az orgonálás. Igaz, kezdetben nem ez volt a „fővonal”, több mindent csináltam a tanulás mellett – például versenyszerűen vitorláztam, megszállottan kerékpároztam. A vitorlázás manapság nagyon hiányzik, kár, hogy erre már csak néha-néha van lehetőségem. Talán az egyik legszebb sport, és a legalkalmasabb tevékenység az aktív lazításra, pihenésre.

– Peskó Györggyel milyen volt a kapcsolata?

– Szoros barátság kötött össze bennünket, de talán úgy is jellemezhetném, apa-fiú viszonyban voltunk. Ő ugyanúgy bízott bennem, mint én őbenne, de ezenfelül egyfajta csodálatot is éreztem iránta – ami nyilván érthető. Máig érzem a hiányát. Fantasztikus művész és nagyon mély hitű ember volt! Igazi példakép. Hálás vagyok mindazért, amit tőle kaptam. Gyakran mondta: „Pistikém! Csak az intelligens emberek viszik valamire. Nem baj, ha előbb kitanulsz valamilyen szakmát.” Sokszor volt, hogy istentiszteleten odaültetett maga mellé, én voltam a jobb kéz, ő a bal. Még zongorázni is alig tudtam, de mondta, hogy milyen hangokat üssek le, ő pedig arra improvizált.

– Felsőfokú zenei tanulmányait a bécsi egyetemen kezdte meg. Miért ott?

– Ennek egy rádiós élmény volt a legfőbb oka. Vizsgára készültem, miközben egyszer hallottam a Bartók rádióban jelenlegi tanáromat, Peter Planyavskyt orgonálni, aki a bécsi zeneművészeti egyetem professzora. Játéka annyira lenyűgözött, hogy eldöntöttem, ha egyetemi tanulmányaim után még orgonálni fogok tanulni, akkor csakis hozzá megyek. Az agráregyetem elvégzése után ki is mentem hozzá Bécsbe egy meghallgatásra; azt mondta, nagyon szívesen felvesz, de egy évet várnom kell, mert egyszerűen nincs még helye. Kivártam, és 2000-ben felvett az osztályába. Máig csodának tartom, hogy nála tanulhatok. Azonfelül, hogy az egyik legnagyobb név a szakmában, fantasztikus ember; nemcsak „vérbeli” egyházzenész, hanem példamutatóan emberséges, barátságos tanár, aki mint zenésztárs is sokat segít. Másrészt messzebbre semmiképp nem mentem volna, mint Bécs, mert akkor nem tudnék rendszeresen hazajönni az istentiszteleti szolgálatokra.

– Mennyiben segíti zenei tanulmányait, hogy templomi orgonistaként benne is él a zenében?

– Véleményem szerint ez a kettő elválaszthatatlan. Tudom, hogy vannak, akik nem játszanak templomban, nem kántorok; ők „koncertorgonistának” hívják magukat, ami szerintem fából vaskarika. Ha valaki ugyanis nincs minden másodpercben tisztában azzal, hogy az Urat szolgálja, felesleges orgonálnia. Számomra éppen ezért nagyon fontos a vasárnapi szolgálat. Ez legfőképp szellemileg segít, de gyakorlatot, gyakorlást is jelent, hiszen a gyülekezeti szolgálat is éles helyzet, koncentrálni, figyelni kell. A fölkészülés a darabok – egyházi év szerinti – megválasztásával kezdődik, de fontos, hogy az improvizációk is megfelelőek legyenek, alkalmazkodjanak mind a szöveghez, mind a dallamhoz. Ezek gyakorlása olyan segítség, amely kiegészíti, egésszé teszi a tanulást. Emellett a kántori szolgálat szereplés, fellépés is a maga módján, még ha ez nem is okvetlenül nyilvánvaló. Orgonáláskor nagyon tisztának kell lenni fejben.

– Bizonyára van kedvenc szerzője, korszaka…

– Ha például Bachot játszom, mindig izgulok, hiszen mint protestáns orgonistának számomra ő a legelső, a non plus ultra. Műveinek tökéletessége, gazdagsága és mondanivalója gyakran csaknem felfoghatatlan a földi halandó számára. Természetesen más korok zenéi is közel állnak hozzám, leginkább talán a romantika vége, az az időszak, amikor elkezdték feszegetni a zenei határokat.

– Csak klasszikusokat hallgat, vagy kedveli a modern zenét is?

– Tulajdonképpen főleg a komolyzenét kedvelem, nagyon ritkán hallgatok könnyűzenét, de nem zárkózom el teljesen tőle. Van egy barátom, aki időről időre készít nekem egy-egy összeállítást, amelyből megismerhetem a különböző műfajok legjobbjait. Ritkán, talán néhány hónaponként hallgatom meg. Persze egy könnyed baráti sörözéshez sehogy sem passzolna egy lehengerlő Mahler-szimfónia, megnyugtatóbban hat egy kellemes, indifferens háttérzene.

A zenének alapvetően az a feladata, hogy valamit közvetítsen, eljuttasson a hallgatóhoz. Természetesen a popzene is közvetít valamit. Aki ennyivel megelégszik, vagy erre van szüksége, ahhoz csak ennyi jut el. Nekem általában igen keveset nyújt, sőt néha zavar is, mégis ugyanolyan fontos a funkcióját tekintve, hiszen megérinti a hallgatót. A természetesebb és emberközelibb zenéket szívesebben hallgatom, mint például a latin zenét is. Legyen az bármilyen zenei irányzat, annak kell a hallgató számára a legfontosabbnak lennie, hogy a minőséget keresse. Nagyon jó ilyen színes világban élni, még ha én magamat egy picikét el is szigetelem.

– Véleménye szerint létezik önálló keresztény komolyzene?

– Vegyünk egy egyszerű példát, mondjuk Brucknert, aki azt mondta, hogy számára a zene nem más, mint Isten dicsőítése. Teljesen mindegy, mikor, hol, hogyan és mit ír, azzal mind Istent dicsőíti. Ilyen szempontból tehát létezik, de személyfüggő. Ha egy koncertre olyan zenét választok, amely nem tartozik szigorúan véve az egyházzenei irodalomba, akkor is úgy építem fel az előadást, hogy a mondanivalója mindenképp azt tükrözze, mintha egy istentiszteleten lennénk. Az orgonamuzsikát és az istentiszteletet szerintem nem lehet különválasztani egymástól, már csak az orgona történetének és irodalmának ismerete miatt sem.

– Kapcsolatot tart a hazai kortárs komolyzenei élet résztvevőivel?

– Sajnos alig. Ennek egyrészt az az oka, hogy Bécsben kezdtem érdemben zenélni, másrészt pedig egyfolytában úton vagyok, így alkalmam sincs rá. Ennek ellenére a hazai koncertjeim révén néhány művésztársammal ismeretséget köthettem, és többükkel jó barátságba is kerültem. Azóta már néhányszor felléptünk közösen, sőt újabb közös koncerteket is tervezünk. Ezek olyan kapcsolatok, amelyeket fontosnak tartok, és tudom, hogy ápolni is kell őket. Remélem, hogy amikor végleg hazajövök, akkor az ilyen barátságok megsokasodnak, felerősödnek majd. De ehhez itt kell élni.

– A bécsi zeneművészeti egyetemen énekelni is tanul. Ez hogyan kapcsolódik az orgonáláshoz és az egyházzenéhez?

– Érdekes dolog ez. A zene alapja az éneklés. Ez volt az első olyan zenei kifejezésmód, amely által laikus emberek is meg tudtak nyilvánulni. Elég, ha csak a népdalokat vesszük példának. Minden más zenei kifejezés, hangszeres játék tanult dolog. Ezért ha az ember nemcsak hallja magában, de énekelni is tudja a műveket, akkor sokkal jobban és természetesebben tudja megformálni hangszeren is. A szakmai oldalát tekintve azonban az éneklés borzalmasan nehéz tevékenység, számomra viszont az egyik legcsodálatosabb dolog, hiszen ott maga az ember a hangszer.

Az én esetemben – mivel soha nem gondoltam volna, hogy valaha is énekelni fogok – teljesen véletlenül jött. Bécsben két különböző szakra járok, az egyházzene és az orgonaművész szakra. Az előbbin a hangképzés és később a szólóénekes-képzés, valamint a vezénylés is ugyanolyan súlyú főtárgyak, mint az orgona. Ott olyan az oktatási rendszer, hogy négy év után egy első diplomát kell szerezni, utána viszont szakosodni kell az utolsó évekre. Az öt szakirányból kettőt kell választani, én viszont hármat választottam. Az orgonát, a vezénylést és a szólóéneket. Ennek megfelelően énekből az egyik operaosztályba kerültem, a jövő operaénekesei, leendő sztárjai közé.

Az éneklésnek rengeteg gyakorlati előnye is van. Egy zenekari próbán karmesterként sokkal egyszerűbb a zenészeknek vagy akár a szólistáknak elénekelnem a kívánt artikulációt vagy a megvalósítandó íveket, mintha szavakba önteném.

– Világhírű művészek között énekelhet.

– Már tanulmányaim elején bekerültem a világ egyik leghíresebb kórusába, a bécsi székhelyű Arnold Schönberg kórusba, melynek vezetője, Erwin Ortner a karvezetés-professzorom. Csak a legnagyobb karmesterek dolgoznak velünk, mint például Pierre Boulez, Claudio Abbado vagy Nikolaus Harnoncourt, hogy csak néhányat említsek. Az egyházzene irodalmának és a világi zeneirodalomnak a legnagyobb műveit ezeken az embereken keresztül megismerni fantasztikus élmény, és tanulmányaimat tekintve felbecsülhetetlen értékű. Néha egyszerűen csak állok a színpadon, és nem értem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a hatalmas ajándékot az Úrtól. Európa legnagyobb és leghíresebb koncerttermeibe, templomaiba juthattam el velük, mint például a londoni Royal Festival Hallba, a bécsi Musikvereinbe, a berlini Konzerthausba vagy a pisai székesegyházba, olyan neves zenekarok kíséretében, mint a Concentus Musicus, a Wiener Philharmoniker, a Wiener Symphoniker, a Mahler Chamber Orchestra és a Chamber Orchestra of Europe.

– Mik a tervei?

– Igazából az tenne nagyon boldoggá, ha olyan pályát futhatnék be, amely Istennek tetsző, és amellyel mindig az Urat szolgálhatom. Nagyon szeretném, ha a zenémmel sok emberen segíthetnék is, nemcsak örömöt szereznék. Most is rengeteg jótékonysági koncerten játszom; szerintem ez a maximum, amit a zenében el lehet érni. Természetesen – mint egy teljesen hétköznapi, vágyakkal teli ember – sok szép helyre szeretnék eljutni, s az is fontos, hogy része legyen életemnek a siker öröme. Mindezek előtt azonban, úgy érzem, ha az Urat tudom szolgálni, akkor nagy baj nem történhet velem.

Gyarmati Gábor