A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 12. VASÁRNAP – 2Kor 3,4–9

Az új szövetség, az igazság szolgái, nem a betűé, hanem a Léleké, az életé – ezek lennénk. De hát mi van, amikor a Lélek betűvé, az élet szava halott frázisok gyűjteményévé alantasul? Mi van akkor, ha a szolga egyszerűbbnek látja végrehajtható és végrehajtandó törvénnyé tenni azt, amit csak élni lehetne? Mi van akkor, ha tanok, dogmák rendszerévé áll össze, ami egykor így szólt: „Kövess engem…”, „Én sem ítéllek el téged…”, „Elvégeztetett”? Mert mindannyian halljuk a szót, de ahelyett, hogy engednénk, hogy az evangélium formáljon bennünket, mi próbáljuk saját képünkre és hasonlatosságunkra formálni az evangéliumot.

Mindennek még egy nagyon igaznak tűnő alapot is tudunk teremteni: nekem kell meghallanom az evangéliumot, az én nyelvemen, az én történetemmel, az én összekuszálódott utaimon, az én élethelyzetemben. Bár ebben az állításban komoly igazság rejlik, ugyanúgy rejt veszélyeket is. Hiszen maga körül forgó énünk nem képes tudomást venni arról, hogy a másiknak lehet egészen más gondolkodásmódja, életformája, sőt életvitele, és mindeközben lehet számára is ugyanúgy meghallott szó Isten szava, mint ahogy számunkra. Magabiztosan ítéletet is mondunk a másik felett, hiszen nem úgy él, nem úgy hisz, ahogy mi – végső mértékként – jónak tartjuk.

Így lesz az evangéliumból törvény. Így akarjuk megparancsolni azt, amit nem lehet: az özvegyasszonynak a két fillért, a samaritánusnak az irgalmasságot, annak, aki jobb arcára pofont kapott, azt, hogy tartsa oda a balt is. Nehéz elfogadni, hogy mindenkinek más a két fillér, az irgalmasság, az ellenség szeretete, s általános érvényük éppen abban rejlik, hogy valósággá tudnak válni minden ember élethelyzetében, amit én, mint másik, csak töredékesen tudok megérteni.

Az új szövetség szolgái vagyunk. Isten mindent befogadó szeretetének szolgái. Mégis mennyi kirekesztés, elhatárolódás, megvetés és értetlenség keseríti meg mindannyiunk életét! Pedig csak tudnunk kellene úgy számolni a másikkal, ahogy Krisztusban Isten megszámolta azt az értéktelen két fillért, a mi két fillérünket… A látszólag semmit.

Pál sorait olvasva egy másik területen is nehéz kérdésekbe ütközünk. Megdöbbentő, ahogy Pál az új szövetség szolgálatáról beszél: dicsőséges, még annál is dicsőségesebb, mint amit Mózes jelentett Izrael számára. Ma talán egyikünknek se jut eszébe, hogy a keresztények, az egyház életét ezzel a szóval jellemezze. Pál soraihoz képest mintha szárnyaszegett lenne ma az új szövetség szolgálata.

Úgy tűnik, hogy az egyház nem találja azokat a formákat, szavakat, tetteket és gondolatokat, amelyekkel a rábízott örök üzenetet továbbadhatná a körülötte lévő világban. Mintha hagyományai, sajátos belső rendje megakadályozná abban, hogy „zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé” legyen, ahogy Pál kereste és megtalálta az egyetlen életképes kommunikációs formát.

De mi közünk azokhoz a folyamatokhoz, amelyek a nagyvilágban vagy a világkereszténység életében történnek? Csak annyi, hogy a világnak azon kicsi szegletében, ahol mi éljük a mindennapjainkat, ránk bízatott az új szövetség szolgálata. Ránk bízatott, hogy görögnek göröggé, zsidónak zsidóvá legyünk. A kínzó kérdésekkel itt is szembe kell néznünk: hány embert érünk el az új szövetség üzenetével? Hány embert szólítunk meg azok közül, akiket elérünk? Gyakrabban tudunk-e segíteni, közbelépni, vigasztalni, bátorítani, mint utólag ítélkezni, vagy kicsit jobb esetben sajnálkozni és szomorkodni?

Ránk bízatott, hogy Isten rajtunk keresztül tudjon megszólalni, tudja megszólítani és elhívni a kereső embert. Pál szerint alkalmasak vagyunk erre, mert Isten alkalmassá tett minket. Valahogy mégsem élünk ezzel az alkalmasságunkkal, mintha nem tudnánk, hogy Isten tettéhez miként kell nekünk hozzáadnunk azt, ami ránk bízatott.

Ahogy a globális távlatokban nehéz megtalálni az okokat, talán ugyanolyan nehéz megtalálni mindannyiunk személyes életében az erőtlenség okát. Valahol abban a szakadékban kell keresnünk, ami a mi enerváltságunk, konszolidált keresztény életünk és Pál „halált megvető” lelkesültsége, élettelisége között tátong. Pál nem félt leírni a mondatot: Isten alkalmassá tette őt, és nem félt élni ezzel az alkalmassággal.

Sőt: Pál többes számban ír. Bizonyosan nem volt előtte a mai kor keresztényének arcképe, de Krisztus által nekünk is megvan az a bizodalmunk, hogy az alkalmasak táborában tudjuk magunkat – mindazokat, akik felé egykor elhangzott a mondat: „Kövess engem!” Reménytelenebb helyzetből legalábbis biztosan nem indulunk, mint a törvényvallás egykori tökéletes katonája vagy a mások iszonyatából hasznot húzó vámszedő vagy a halaival-hálóival bíbelődő halász.

Urunk, a tőled nyert életben, a te követésedben válik alkalmassá az alkalmatlan, érthetővé az érthetetlen, reménnyé a reménytelen. Te, aki megváltottál, elhívtál bennünket, kérünk, segítsd újra életté lenni bennünk azt, ahogy megkerestél és megtaláltál minket. Ámen.

Kendeh K. Péter