Élő víz

Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad. (1Pt 5,5)

Szentháromság ünnepe után a 11. héten az Útmutató reggeli s heti igéi azt hirdetik, hogy mindig Isten kegyelmére szorulunk. Boldog, aki már felismerte, hogy minden kegyelem az életében. „Krisztus által, hitben van menetelünk ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk, és dicsekedünk is azzal a reménységgel, hogy részesedünk Isten dicsőségében.” (Róm 5,2; LK) A farizeus és a vámszedő példatörténetének mindkét szereplője kegyelemhiányban szenved, de az egyik még nem tudja! Csak az igazult meg, aki Isten irgalmára szoruló bűnösnek hitte magát. „Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,14) Ez reformátorunk kétmondatos kommentárja: „Megszólal Isten, s kimondja, hogy a farizeus minden cselekedete istenkáromlás! Nem állhat meg Isten előtt az, aki földig nem alázkodik.” Pál kétszer is kikiáltja: „…kegyelemből van üdvösségetek!” S hogy el ne bizakodjunk, hozzáfűzi: „…a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,5.8–9) Ezékiel jelképes példatörténetei heti igénk üzenetét szemléltetik: „…én, az Úr, teszem alacsonnyá a magas fát (a világbirodalmakat), és magassá az alacsony fát (Dávid királyi házát).” (Ez 17,24) A romlott városban nem volt tíz igaz; Lót s két leánya kegyelmet nyert. Isten kézen fogva vitte ki őket, mielőtt kénköves, tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára. „Ha már kegyelmes voltál szolgádhoz, és olyan nagy szeretettel bánsz velem, hogy meg akarod tartani az életemet” (1Móz 19,19), hadd fussak a hegy helyett a kicsiny városba – alkudozott Lót, amiként Ábrahám. A pogány asszony nem alkudozott Jézussal, hanem igazat adott neki; de a kegyelem morzsáira igényt tartott, magát a kutyasorsig megalázva: „Úgy van, Uram, de a kutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból.” Kiállta a hit próbáját, szaván fogta Jézust, aki így szólt hozzá: „Ezért a szóért mondom: menj el, leányodból kiment az ördög.” (Mk 7,28.29) A magát csak presbitertársnak tartó Péter már kijárta Jézus alázatiskoláját, így hitelesen kérheti a vénektől: Isten nyáját ne úgy legeltessék, „mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak”; „egymás iránt pedig (…) legyetek alázatosak” (1Pt 5,3.5)! Gőgösen megtagadta Urát, de Jézus szelíd szemmel rátekintett, és akkor összeomlott önigazsága. „Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt.” (Lk 22,62) Ő is átélte: „A csúfolódókat ő (az Úr) megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (Péld 3,34) Ezt a megtapasztalást hirdeti Isten népének hálaéneke is. Az Isten elleni pogány hatalmakat s a minden kevélységet jelképező, megerősített várost „földig lerombolja, porrá zúzza” az Úr. De kegyelmet nyer az erős vár(os) minden lakója – „Bízzatok az Úrban mindenkor, mert az Úr a mi kősziklánk mindörökre!” (Ézs 26,5.4) Kérjük: „Mentsd meg a kevélységtől, / Elbízott önhittségtől, / Uram, híveidet…” (EÉ 445,5)

Garai András