Napról napra

Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel. Zsolt 39,2 (Jak 1,26; Mk 7,31–37; ApCsel 9,1–9/10–20/; Zsolt 16) Lehet, hogy van, aki számára káromkodni, durva, trágár szavakat használni trendi, divatos dolog. Átkozódni még a tömegközlekedési eszközökön is hallani embereket. „Végül is mindenki úgy beszél, ahogy neki tetszik, ez még nem bűn, nem igaz?” – vélik sokan. A Tízparancsolatban azonban benne van, hogy Isten nevét ne vegyük hiába a szánkra. Ne higgyük, hogy jelentéktelen apróságról van szó a nyelvvel való vétek tekintetében! Az elhatározás, amelyre a zsoltáríró jut, legyen a miénk is. Ám erő kell hozzá, hogy megtarthassuk. Önuralom kérdése vajon? Azt hiszem, inkább attól függ, hogy ki az Ura az életünknek. Mennyi bűnt, káromlást, bántást, fájdalmat, sértést tudunk elkövetni, illetve okozni! De bizonyságot tudunk tenni a bennünk élő jóról is. Ha él bennünk… Él?

Isten neve legyen áldott örökkön-örökké, övé a bölcsesség és a hatalom. Dán 2,20 (Fil 4,20; Mt 9,27–34; Mt 13,1–9.18–23) Bölcsesség és hatalom birtokosaiként megnyilvánulhatnak ugyan emberek, s mulandó dicsőséget szerezhetnek, de jaj, ha nem tudják, hogy kitől származik minden tudás, és kié minden hatalom! Dániel ugyan megfejtette Nebukadneccar babilóniai király álmát, s ezzel kivívta hódolatát (a király „arcra borult” előtte, és áldozatot, tömjént akart bemutatni – 2,46 kk.), ám nem szédült meg a „dicsőségtől”, hiszen Isten tárta fel előtte a titkokat. Dániel ezért áldotta őt a fenti szavakkal. Bárcsak tudnánk, hogy a forrás nem mi vagyunk, mi csak belőle vagyunk, s többek akkor leszünk, adni csak akkor tudunk, ha minél közelebb vagyunk ahhoz, akinek a neve áldott!

A bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Róm 6,23 (Zak 4,10a; 4Móz 12,1–15; Mt 13,10–17) Ebben a mondatban benne van mindaz az igazság és az az „információ”, amelyet egész életünkön át keresünk, kutatunk, amelyet megkísérelünk megérteni. Vagy éppen ellenkezőleg: tagadni?! Mert van, aki tagadja, hogy bűnös, és ezért árat kell fizetnie, s ellöki magától azt a „kezet”, amely a kegyelmet, az ajándékot, az örök életet nyújtja. És akkor egy olyan összekavarodott kirakós játékhoz fog hasonlítani az élete, amelyben a darabok soha nem kerülnek a helyükre. Istenről, bűnről, halálról, Krisztusról, kegyelemről van hallomásunk, tudásunk, de ez nem elég, ettől még nem lesz rendezett az életünk – ha a legelső szónál, a bűnnél elhárítunk. Isten kegyelme, hogy még mindig tart irántunk való türelme.

Jézus ezt mondta: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek.” Mt 11,25 (Zsolt 19,2; Mt 17,14–20/21/; Mt 13,24–30.36–43) Jézus hálát ad, mert Isten tudatos és bölcs döntését látja abban, hogy az út hozzá az alázaton, a gyermeki bizalmon, a teljes megnyíláson, a mély átadáson, az őszinte ráhagyatkozáson át vezet. Minden emberi okoskodás helyett lépjünk oda Istenhez a talán már elfeledett, de bennünk élő gyermeki bizalommal. Akként, amik vagyunk.

Az Úr így szólt Mózeshez: Orcámat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. 2Móz 33,20 (Mt 13,17; Jak 5,13–16; Mt 13,31–35) Milyen Isten az őt az érzékszerveivel kutató ember számára? Ady Endre így küzdött, így kereste-találta meg az orcáját rejtő, magát mégis életünkben ezerféle módon megmutató Urat: „Az arcát még titkolja, rejti, / De Nap-szemét nagy szánalommal / Most már sokszor rajtam felejti.” Isten „megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat” (1Tim 6,16). De az ároni áldás („Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” – lásd 4Móz 6,22–27) Jézusban beteljesült. Isten felénk fordult, Krisztus arcában megmutatta végtelen szeretetének kisugárzását, és békességet adott.

Aki a fület alkotta, az ne hallana? Aki a szemet formálta, az ne látna? Zsolt 94,9 (Mt12,22; Lk 23,6–12; Mt 13,44–46) Aki azt hiszi, hogy Isten néma, hogy ez a világ magára van hagyva általa, hogy „nem lát, nem hall”, annak a zsoltáríró a lehető legsúlyosabb érvet hozza: hát hiszen a teremtő Istenről miként állíthatnánk, hogy bármi megeshet a tudtán kívül!? Nem néma, nem közömbös Istenünk van, hanem ellenkezőleg: olyan, aki nagy-nagy türelme folytán még vár az ítélettel. De kegyelmét már most felénk nyújtja…

Ti tudjátok, mi történt, kezdve Galileától az egész Júdeában, az után a keresztség után, amelyet János hirdetett: A názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, mert az Isten volt vele. ApCsel 10,37–38 (Ézs 61,1a; Ézs 57,15–19; Mt 13,47–52) A pogányoknak is részük lehet az üdvösségben, döbben rá Péter Cézáreában, Kornéliusz itáliai százados házában. – Naponta a bőrünkön érezzük, milyen rossz a megosztottság, a kiközösítés, a megkülönböztetés. Mi, akik „tudjuk, mi történt”, éljünk úgy, hogy azt hirdessük: Isten szeretetéből senki sincs kizárva.

Kőháti Dóra