Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

A prédikáció vasárnapról vasárnapra az elvárások nagysága és hiánya közötti feszültségben szólal meg. Az igehirdetéssel kapcsolatos hallgatói elvárások egyrészről rendkívül nagyok. Talán nem túlzás azt állítani, hogy alig van még egy olyan retorikai műfaj, melytől a hallgató azt reméli, hogy általa életének nagy kérdéseire új fény vetül. Hogy a kimondott szó új nézőpontból mutatja meg problémáit, nyugtalanító kérdéseit, egzisztenciális krízisét.

Egy ünnepi köszöntőtől az adott alkalomhoz illő szolid megemlékezést vár az ember, egy politikai beszédtől pedig meggyőző érvelést valami mellett vagy ellen a társadalom helyzetére nézve. Az élőszóban elhangzó beszédformák közül a prédikációval szemben azt a különös „követelményt” támasztják, hogy életre vivő szóvá kell lennie, mely az élet mélységeit-magasságait tárja fel Istenben. Megszomorít vagy könnyet szárít, felemel vagy letaszít, fényt gyújt a sötétben, oldja a félelem bilincseit.

Az igehirdetéssel kapcsolatos hallgatói elvárások ugyanakkor megcsappantak. Ez következtethető ki abból, hogy az elhangzott prédikáció alig beszédtéma a gyülekezetben. Abból, hogy az igehirdető kevés pozitív vagy negatív visszajelzést kap az elhangzottakra. Abból, hogy az „Olyan szépen beszélt!” jó szándékú dicséretet leginkább udvariasságból mondják. S abból is, hogy többévi igehirdetői szolgálat után egyik-másik lelkész elkeseredve kénytelen tudomásul venni, milyen kevéssé formálta a gyülekezet tagjait mindaz, ami a szószéken elhangzott.

Az elvárások nagysága és hiánya közötti feszültségben szólal meg a prédikáció hétről hétre. Ez frusztrációt generál lelkészben és gyülekezetben egyaránt. Az „ige egyházának”, úgy tűnik, komoly gondjai vannak az igével és az evangélium elevenségének megőrzésével.

Hol a baj? Miért veszít a keresztény igehirdetés egyre inkább pasztorális (életre segítő, vigasztaló) erejéből az egyház falain belül és kívül?

A probléma gyökere véleményem szerint a prédikáció egyoldalúan leszűkített, tanítói célzatú megszólaltatásában van. Az igehirdetés túlságosan a hitigazságok dogmatikus magyarázatára koncentrál. A legtöbb prédikáció pusztán ismereteket kínál az ó- vagy újszövetségi kortörténet megértéséhez vagy az egyes igék teológiai jelentéséhez. Ezzel pedig árkot ás a hallgatók és a bibliai ige közé. Az ilyen igehirdetés nem más, mint a belső egyházi nyelv kifejezéseinek monoton ismételgetése (megváltás, bűn, megtérés, kereszthalál, Krisztus elszenvedte bűneink büntetését…). Mintha Isten jelenléte és munkája ezekhez a kifejezésekhez lenne kötve. A betűhöz való ilyenforma ragaszkodás megöl (vö. 2Kor 3,6), és kiűzi a Lelket, pedig a feladata az lenne, hogy kiárassza.

Életre vezető és életet formáló pásztori szóvá azáltal válhat a prédikáció, ha puszta információ helyett a valóság egy új, másik arcát rajzolja a hallgatóság elé. A világról, az Istenről és a magunkról alkotott kép teljesebb lesz. Nemcsak azt látom, ami a szemem előtt van, hanem azt is, amivé lehet. A minden mögött meghúzódó isteni jelenlét átjárja és megeleveníti a hétköznapokat. „Mert ahogy az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,10–11)

Percze Sándor