Keresztény szemmel

Az Evangélikus Élet 32. számában Szigorú öltözködési szabályok II. János Pál szülőházában címmel olvashattuk, hogy „többé nem lehet a hasat fedetlenül hagyó pólóban és miniszoknyában bebocsátást nyerni” a néhai pápa múzeummá alakított házába. Apácák felügyelik a látogatók megfelelő öltözékét.

Szinte magam előtt látok néhány – strandpapucsban, testet alig takaró topocskában és sortban, trendi szerkóban lévő – turistát, akik méltatlankodnak és dühöngenek azért, mert illetlennek ítélt megjelenésük miatt nem léphetnek be a múzeumba. Szinte hallom, hogy személyiségi jogukra hivatkozva morognak, felháborodnak a vaskalapos eljárás miatt.

Eszembe jut az ismert közmondás is, miszerint nem a ruha teszi az embert. Tényleg nem számít? Valóban lehet valaki jólelkű, szeretetre méltó hiányos öltözékben is. De az illemet nem tanulta meg akkor, amikor kellett volna: gyerekkorában. A felnőttet már nehezebb tanítani, sokan ki is kérik maguknak a figyelmeztető szavakat, sértésnek veszik a nevelési szándékot. Mindez megelőzhető, ha a szülő idejében tudatosítja csemetéjében az öltözködési szokásokat is.

Gyerekkoromban minden húsvétkor szép ünneplő ruhát kaptam: fekete lakkcipőt, új szoknyát, blúzt. Ez az öltözék volt a templomi viselet, vagy pedig egyéb jeles napokon vettem föl. Máskor nem.

Ha ünneplőbe öltöztetjük a lelkünket, akkor ennek kívülről is látszódnia kell. Ruházatunknak tehát jelzésértéke van. Az sem mindegy, hogy miben járunk templomba. Istent nemcsak szívünkkel, hanem a megfelelő megjelenésünkkel is megtisztelhetjük.

A ma már oly divatos kommunikáció szakokon a verbális üzenet mellett nagy hangsúlyt fektetnek a nem verbális kifejezésmódokra is. Ez utóbbiak egyik fontos eleme a megjelenés. Dédelgetett álmunkat veszíthetjük el, ha egy állásinterjún nem olyan a küllemünk, amilyen elvárható lenne. Jó tanácsként javasolják is, hogy előtte nézzünk szét a kiválasztott munkahelyen, lessük meg, hogy néznek ki az ott dolgozók.

Pedagógiánkban a nevelés megelőzi az oktatást. Legalábbis a szavak szintjén. Gimnazistákat tanítok; ebben a korban az öltözködés naponta előforduló konfliktushelyzetet idézhet elő. Háromgyerekes anyaként és tanárként gyakran megvívom harcomat emiatt is. Az iskola munkahely, a házirend szolid viseletet ír elő, s az ünnepi ruházatot is meghatározza. Ennek ellenére mindig vannak olyan egyéniségek tanárok és diákok között egyaránt, akik úgy gondolják, hogy ez rájuk nem vonatkozik. Szülő és pedagógus leginkább személyes példamutatással tud nevelni, nem pedig papolással.

Eddigi gyakorlatomban kétszer fordult elő, hogy konfliktusba keveredtem valamelyik diákommal az öltözködés miatt. Egyszer – miután a sokadik figyelmeztetésemre sem öltözött fel rendesen az illető az ünnepségre – hazaküldtem, hogy megfelelően jöjjön vissza. Másodszor pedig egy leány nem hajlott a többszöri finom figyelmeztető szóra, ezért a testét alig takaró „ruházat” miatt a szülő segítségét kérve beírtam az ellenőrzőbe. Másnap reggel Maja – így hívták a lányt – hozta a kétoldalas választ. Nem őriztem meg, pedig nagyon tanulságos lenne szó szerint idézni. A lényeg az, hogy jól megkaptam a beosztásomat. Megtudtam, hogy az általam kifogásolt, semmit nem fedő top megfelel a mai követelményeknek, az anya teljesen egyetért lánya öltözködésével, hiszen együtt vásárolnak, továbbá azért szűk a ruha, mert kinőtte, s a kedvemért nem fog újat venni. Máskülönben meg semmi közöm hozzá. Ilyen viszonyulás mellett elég nehéz a magára hagyott tanár dolga.

Ha a gyerekek időnként elfeledkeznek arról, hogy iskolában vannak, nem pedig diszkóban, mindig elmesélem nekik Maja történetét, és arra intem őket, hogy ha majd felnőttek lesznek, jó szándékúan fogadják a tanárok nevelő célzatú tanácsait.

Remélem, ha tanítványaim valaha eljutnak a pápa szülőházából kialakított múzeumba, a nazarénus apácáknak sem lesz panaszuk a megjelenésük miatt. Továbbá hogy lesz majd érzékük, stílusuk az alkalomhoz illő beszédhez és viselkedéshez az élet minden területén.

Juhászné Szabó Erzsébet